A bárka titka

1. fejezet

A hajnali nap első sugarai lassan áttörtek a homokos partvidék fölött, aranyfénybe vonva a Nílus szelíd hullámait. A folyó felől hűvös pára szállt fel, amely finom fátyolként ült meg a sátrak, árnyékolók és állványok között. A sivatag és a folyó találkozásánál már kora reggel megkezdődött a munka: az expedíció tagjai jegyzetfüzetekkel, mérőszalagokkal és kamerákkal felszerelkezve dolgoztak a partra emelt leletek között.

Egy hónappal korábban egy halász jelentette, hogy a folyó sekélyebb, lassú sodrású szakaszán különös fadarabokat sodort partra az áramlat. Amikor a víz alatti régészeti csoport megérkezett, hamar kiderült, hogy a leletek nem egyszerű roncsdarabok: a faanyag korát tekintve akár az ókori hajóépítés idejére is visszanyúlhatott.

A búvárok már napok óta dolgoztak a vízben. Vastag neoprén ruhájuk alatt a hideg Nílus-víz ellenére is fáradhatatlanul kutatták a mederfeneket. A sodrás miatt csak korlátozott ideig maradhattak lent, így a merüléseket pontosan időzítették: minden csapatnak húsz perc állt rendelkezésére, hogy fényképeket készítsen, térképet rajzoljon, és a megtalált tárgyakat gondosan rögzítse a felszínre emeléshez.

A folyó fenekét iszapos rétegek borították, ezért a búvárok kézzel tapogatták végig a területet, miközben a felszínen lévő technikusok folyamatos rádiókapcsolatban maradtak velük. A partra kiemelt fadarabokat és agyagtöredékeket azonnal nedves textíliába csomagolták, nehogy a hirtelen száradás szétrepessze őket. A konzervátorok a központi sátorban jegyezték fel az adataikat: anyag, méret, helyzet, vízmélység, és minden apró részlet, ami a rekonstrukcióhoz fontos lehet.

Gracie a sekély vízben térdelt prémruhában, kesztyűs kezében egy agyaggal bevont fadarabot tisztított meg óvatos mozdulatokkal, hogy ne sértse meg a rajta látható véseteket.

Louis Steel, az expedíció fotósa és rajzolója, a nyakában lógó, hosszú objektíves fényképezőgéppel sietett a partra, ahol Gracie dolgozott.

– Mi az? Találtál valamit? – kérdezte, miközben mellé ereszkedett.

– Úgy néz ki, egy temetkezési bárka oldallapja. És nézd meg ezeket a jeleket! Hapi neve. Ez a hajó valószínűleg egy szent temetés része lehetett.

Ekkor Kathleen Wilkinson, a feltárás vezetője és Gracie jó barátnője, odalépett hozzájuk, mosolyogva:

– Gyertek csak ide egy pillanatra! Valami egészen különös került elő.

Gracie felállt, leporolta a térdét, és Louis oldalán a feltárási árok felé sietett. A többiek gyűrűt alkottak egy alig kivehető formáció körül a parti iszapban. A vízből éppen egy búvár emelkedett ki. Aprólékosan emelte ki a fa- és vászondarabokat, miközben a csapat feszült figyelemmel követte minden mozdulatát. Kathleen irányította a műveletet, jelezve a búvárnak, hol és hogyan emelje ki a leletet, Gracie pedig minden részletet feljegyzett.

– Mi ez…? – kérdezte Gracie.

A test egy férfié volt. Nem a hagyományos egyiptomi balzsamozás nyomait viselte: a bőre sötét, pergamenszerűen ráncosodott, arcvonásai még felismerhetőek voltak. A körülötte lévő fa- és vászondarabok, a bárka roncsai között került elő. A test a természetes körülmények hatására mumifikálódott.

– Természetes mumifikáció – felelte Kathleen. – A sivatagi száraz levegő és az iszap együtt tartósíthatta.

De valami mégsem stimmelt. A férfi kezében egy faragott amulettet szorított. Gracie felismerte a sakálfejű Anubisz stilizált alakját. Az amulett köré tekeredett vászondarab egy töredékes feliratot rejtett:

"Ő, ki az árnyak ösvényét járja, ne keljen többé a nap fényére."

Gracie megborzongott. Nemcsak a szöveg miatt, hanem mert a férfi jobb alkarján tetoválásféle nyomok tűntek elő. Szokatlan jel, nem tipikus egyiptomi motívum. Valami idegen.

– Louis, készíts róla nagyfelbontású képet! Ezt mielőbb meg kell nézetni Karimmal, ő talán tudja, miféle jel ez – szólt Kathleen, miközben egy jegyzetfüzetbe rótta a lelet leírását.

– Ilyet még nem láttam. Ha ez egy temetkezési bárka volt, kit vittek vele? – kérdezte Gracie.

A férfi ruhamaradványain aranyozott szálak csillantak meg.

– Valaki fontos lehetett – vélte Louis.

Gracie a mellkasi amulett felé bökött.

– Nézzétek… Anubisz amulett. Ez nem egy átlagos temetés. Rituális temetés lehetett, de valamiért megszakadt… vagy sietve végezték.

A csapat megdermedt egy pillanatra. A Nílus medrének feltárása napok óta rutinszerűen zajlott, de ez a lelet megváltoztatta az expedíció légkörét. A test, a hajóroncs, az amulett és a furcsa szöveg furcsán hatott.

– Louis, fotózd le minden szögből, és zárd le a területet. Gracie, kérj még egy órát az árnyékoló csapattól. Ezt ma éjszaka ki kell emelnünk! – utasította Kathleen, majd elment onnan és a sátrak felé sétált.

Gracie egy pillanatra elgondolkozott.

Vajon mi történhetett azzal az emberrel, aki a folyóban végezte?

2. fejezet

A természetesen mumifikálódott férfi testét gondosan kiemelték a feltárási árokból, és egy ideiglenesen felállított sátorba vitték, ahol Gracie, Louis és Kathleen várta a vizsgálatot. A sátorban halvány fény derengett, a levegőt a sár, az ősi vásznak és a több ezer éves halott émelyítő szaga töltötte be.

Gracie maszkot húzott, bár tudta, hogy a szagok ellen semmit sem ér.

– Nem mindennapi állapotban van – jegyezte meg halkan, miközben a test fölé hajolt.

A férfi bőre sötétbarna, pergamenszerű tapintású volt, de arcvonásai még kivehetők: kiemelkedő arccsont, keskeny orr, vastag, repedezett ajkak. A szemgödrök mélyén száraz üresség, de a koponyaformából és a vonásokból Gracie szakmai szemmel fel tudta becsülni a kort.

– Harmincas lehetett. Talán negyven sincs – mondta, miközben végigtapogatta a testet. Az ujjai alatt a bordák és a vállak még keményen megőrizték formájukat.

Louis a háttérben állította a fényképezőgépet, majd közelebb lépett.

– Nézd ezt a bal csuklót. Mintha szándékosan tekerték volna át ezzel a zsinórral. Talán rituális kötés volt.

A zsinór rojtjai még megőrizték sötétbarna színüket, és szorosan a csukló köré fonódtak. Gracie óvatosan lefejtette a vékony köteget, közben Kathleen is odalépett.

– Lám, lám… és nézzétek meg ezt a jelet a felkaron.

A bőr alatt halvány, kékes-szürkés mintázat rajzolódott ki, mint egy tetoválás vagy égetett jel. Louis fotót készített róla, majd Gracie lemosta róla az iszapot.

A minta körkörös volt, közepén egy kígyó motívummal, amely a saját farkába harapott. Ez az ősi szimbólum, az Uroborosz, bár Egyiptomban ritkán fordult elő így. Alatta két ismeretlen hieroglif jel volt.

– Ezt el kell küldenünk Jacob professzornak. Ő talán megfejti – mondta Kathleen.

Gracie bólintott.

A hajó oldalából kiemelt egyik deszkadarabot is behozták a sátorba. Rajta halvány, de még olvasható hieroglifák futottak:

"Aki a folyó útját halállal zárja, békére lel."

A mondatot Gracie olvasta fel halkan, Louis pedig papírra másolta a jeleket. Kathleen felvonta a szemöldökét.

– Ez átvezetés a halál és a Nílus között. Valakit, aki megsértette a folyó rendjét, talán szertartásosan a vízbe vetettek… vagy odahurcoltak.

Gracie elmerengett.

– Vagy szándékosan ide rejtették. Egy temetkezési bárka ilyen felirattal nem kerülhetett volna csak úgy a folyómeder fenekére. Valami történt.

Louis közben a bárka deszkáin furcsa, hosszanti karmolásnyomokat fedezett fel.

– Gracie… nézd ezt! Ezek nem szerszámnyomok. Inkább mintha valami erőszakos mozdulat hagyta volna itt.

A nő odalépett, végigtapogatta a mély rovátkákat.

– Vagy valaki próbált kiszabadulni. Vagy kívülről törték be a bárkát.

A gondolat borzongató volt.

A holttest mellkasán talált Anubisz amulett is előkerült a vizsgálatra. Gracie óvatosan letörölte róla a megszáradt iszapot, s a hátlapján apró, bekarcolt jelet fedezett fel – egy datálás nélküli piktogramot, amely egy kört és két vízjelet ábrázolt.

– Ez nem templomi amulett. Valami személyes talizmán lehetett. Rituális… vagy tiltott használatra.

A táboron kívül a Nílus partján sötétség ereszkedett a vízre, a nád között halk loccsanások jelezték a folyó élővilágát.

Gracie egy utolsó pillantást vetett a testre.

– A halott utazó – suttogta. – De hová tartott? És ki küldte oda?

A csapat megbeszélte, hogy másnap hajnali fényben részletes CT-felvételt készítenek a test belső állapotáról a mobil vizsgálósátorban, és megkezdik a hajó roncsainak teljes feltérképezését is. Gracie tudta, hogy a megfejtés nem várat sokáig magára.

Aznap éjjel a régészeti táborban senki sem aludt nyugodtan.

3. fejezet

A Nílus partján már kora reggel sürgés-forgás kezdődött a régészeti táborban. A korábbi napok izgalma és feszültsége új fordulatot vett: a Régészeti Minisztérium és a Nemzeti Régészeti Tanács különleges vizsgálóbizottságot rendelt ki a Nílus medrében talált lelet kivizsgálására. A hír gyorsan elterjedt a nemzetközi régészeti körökben, és több szakember is megérkezett, hogy részt vegyen a titokzatos "halott utazó" vizsgálatában.

Kathleen, az expedíció vezető régésze, most nemcsak a saját csapatát irányította, hanem Gracie-vel és Louissal együtt készítette elő az új érkezők fogadását és a szakmai koordinációt. A sátrak között kialakított helyiségben állt össze a vizsgálóbizottság, ahol az ország legkiválóbb patológusai, antropológusai, konzervátorai és egyiptológusai gyűltek össze. Gracie jegyzetelt, koordinált, és figyelte, hogy minden új érkező azonnal tisztában legyen a feladattal – Kathleennel együtt biztosították, hogy a vizsgálat a lehető legprecízebben haladjon.

Elsőként érkezett Dr. Amir Hamed, a neves egyiptomi patológus, aki több éve dolgozott a mumifikált maradványok kutatásán. Nyugodt, magabiztos figura volt, akinek tekintete már a test körvonalain megállt.

– A természetes mumifikáció ritka, de nem ismeretlen. A Nílus speciális mikroklímája okozhatta – mondta, miközben jegyzetelt.

Mellette állt Dr. Leila Mansour, libanoni antropológus, aki különösen érdeklődött a tetoválás jelei iránt.

– A tetoválás stílusa keveréke lehet ókori egyiptomi és más, talán idegen motívumok. Ez a kígyó, az Uroborosz, különösen szokatlan – jegyezte meg, miközben a fényképeket vizsgálta.

– A meder egy része még feltáratlan, és több jel utal arra, hogy a hajó összetörhetett vagy erőszakosan megsérült – közölte Kathleen.

A vizsgálóbizottság munkáját a minisztérium küldötte, Farid El-Sayed, a Nemzeti Régészeti Tanács képviselője is figyelemmel kísérte. Ő egy szigorú, határozott férfi volt, akinek jelenléte jelezte, mennyire fontos a lelet.

– A minisztérium elvárja, hogy a lehető leggyorsabban megkapjuk a teljes jelentést – hangsúlyozta. – Ez az eset akár nemzetközi figyelmet is vonzhat.

A táborban több konzervátor – britek és egyiptomiak egyaránt – is dolgozni kezdett a hajó darabjain, miközben a csapat a holttest CT-felvételeinek feldolgozására készült.

Gracie az asztalnál ült, előttük az első képek feküdtek. Az eredmények egyre izgalmasabbá váltak: a test belső szervei jól megőrzöttek voltak, és a csontok sem mutattak azonnal magyarázható sérülést.

– De a tetoválás különös. Ez egy zárt kör, amit valaki a testre égetett vagy bevarrt – mondta Leila, miközben a monitoron megmutatta a részletet.

Louis mellettük állt, és türelmesen jegyzetelte az eseményeket.

– Minden kép, minden jelző értékes – mondta Leila Louisnak.

Gracie tekintete ismét a testre tévedt, és egyetlen gondolat járt a fejében.

Ki volt ez a férfi? Miért rejtették el a Nílus mélyén? És milyen titok fedi ezt a különös tetoválást?

A vizsgálóbizottság tagjai között érezhető volt a feszültség és az izgalom. Egy ilyen lelet nemcsak a tudományos világot rázta meg, hanem az egyiptomi múlt egyik eddig feltáratlan, sötét titkát is felvetette.

4. fejezet

A nap első sugarai lassan kúsztak végig a Nílus felszínén, aranyszínű csillámokat vetve a vízre. A folyó partján a levegőben iszap, fadarab és sós pára illata keveredett. Gracie a térdénél mélyen sáros vízben guggolt, kesztyűs kezével az egyik bárkadarabhoz tapadt hínárt szedegette le, amikor Kathleen a sekélyből előbukkant.

A búvár sisakját leemelve kifújta a levegőt, arcán apró vízcseppek gyöngyöztek. A kezében egy törött, több helyen megrepedezett papiruszdarabot tartott, amit óvatosan két tenyere között egyensúlyozott.

– Nézzétek, ezt ma találtam a fedélzet jobb oldalának mélyebb részéből – mondta, miközben lassan a partra lépett. A víz minden mozdulatánál cuppogva engedte el a lábát.

Louis azonnal letette a fényképezőgépes táskáját, és a nyakában lógó, hosszú objektíves gépet felkapva a part felé sietett.

– Várj, Kathleen, ne tedd le még! Hadd kapjak róla pár képet, amíg nedves – szólt, és pár mozdulattal fókuszált, miközben a zár kattanása beleolvadt a folyó morajába.

Gracie közben felállt, és egy tiszta, árnyékos deszkát készített elő.

– Ide, gyorsan! Csak ne érje közvetlen napfény – mondta határozottan, miközben a papirusz fölé hajolt.

Kathleen óvatosan ráhelyezte a töredéket, a víz lassan lecsorgott róla a homokba. Gracie lehajolt, és a kesztyűjén át is érezte, mennyire törékeny a rost. Ecsetet vett elő a mellénye zsebéből, s finom mozdulatokkal kezdte letisztítani a felszínt.

Louis leguggolt mellé, a fényképezőgép objektívjén tükröződött a reggeli fény.

– Ez tényleg papirusz? – kérdezte kétkedve. – A víz alatt, ennyi idő után?

Gracie bólintott, tekintete le nem vette a szövegről.

– A Nílus iszapja meg tudja óvni a rostokat, ha elég mélyen maradnak. Ez valóságos csoda – suttogta.

A finom por lepergett az ecset alól, és a papirusz lassan életre kelt. Halvány, de felismerhető hieroglifák bukkantak elő. Gracie szeme felragyogott.

– Nézd csak, Louis… ez rituális szöveg. A víz útjának szertartása.

Louis közelebb hajolt, a könyöke sáros lett, de nem törődött vele.

– Szertartás… tehát temetési papirusz?

– Valószínűleg – felelte Gracie, miközben egy nagyítót tartott fölé. – A szöveg szerint a halál szelleme a folyón kel át, hogy többé ne térjen vissza az élők közé.

Louis kattintott pár képet, majd egy pillanatra megállt.

– Várj, ez itt mit jelent? – kérdezte, az egyik sorra mutatva.

Gracie odahajolt, homlokán apró izzadságcseppek gyűltek.

– "Az áruló, kinek teste a víz mélyére küldetik, hogy lelke soha többé ne lássa a napot." – olvasta fel halkan.

Louis meglepve nézett rá.

– Áruló? Ez nem szokványos temetés.

Kathleen, aki időközben levette a palackját, a papirusz mellé lépett, és lehajolt hozzájuk.

– Ez magyarázatot adhat arra, miért süllyedt el a bárka. Talán rituális büntetés volt.

Gracie lassan bólintott, a szöveget fürkészve.

– Itt említést tesznek egy "út, mely vissza nem tér"-ről. Ez a kifejezés korai középbirodalmi szövegeknél is előfordul… mindig kivégzett vagy száműzött személyekhez kapcsolódik.

Louis közben új szögből fényképezett, és észrevett valamit a papirusz szélén.

– Nézd, itt van egy rajz is. Egy hajó, mögötte egy alak… olyan, mintha a víz alatt követné.

Gracie megemelte a fejét, és elmosolyodott a felismerés pillanatában.

– A "vissza nem térő árnyék". A bűnös lelke. Ez egy ősi figyelmeztetés volt – mondta csendesen.

A nap lassan felkúszott a tábor fölé, a fény megcsillant a vízen, a fadarabokon és a fényképezőgép lencséjén. A levegőben halk zümmögés, a folyó moraja, és a távoli madarak hangja töltötte be a csendet.

Gracie óvatosan elhelyezte a papiruszt egy üveglapon, majd áttörölte a homlokát.

– Ha sikerül a többi darabot is megtalálnunk, talán kiderül, ki volt az "áruló", és miért akarták, hogy örökre a víz alatt maradjon.

Louis letette a gépét, és a Nílus lassú sodrását nézte.

– Vagy talán… valami olyat őrzött, amit nem lett volna szabad visszahozni a felszínre – mondta halkan.

Gracie nem válaszolt. A szél épp akkor mozdult meg, és a víz fodraiban mintha egy pillanatra tényleg megcsillant volna valami mélyről jövő, ősi árnyék.

5. fejezet

A régészeti tábor mellett álló mobil vizsgálósátor belsejében hűvös, steril levegő terjengett, éles kontrasztot alkotva a kinti forró sivatagi napfénnyel. A sátor egy teljesen felszerelt, modern orvosi berendezéssel volt felszerelve, egy hordozható CT-készülékkel, amely lehetővé tette a régészek számára, hogy a múmiák belső titkait feltárják, anélkül, hogy kárt tennének a testben.

Gracie, Louis, Kathleen és Dr. Amir Hamed, a patológus, izgatottan, mégis óvatosan készültek a vizsgálatra. A természetes mumifikálódott férfitest feküdt az asztalon, gondosan rögzítve, mintha csak aludna.

– Ez az egyik legmodernebb technológia, amit az ásatáson használtunk – mondta Amir, miközben beállította a paramétereket. – Ezzel végre megnézhetjük, mit rejt a test anélkül, hogy megsértenénk.

Gracie bólintott, szívében keveredett a kíváncsiság és a félelem. Amir megnyomta az indító gombot, és a gép halk zúgással kezdte meg a test belső struktúráinak feltérképezését. A monitoron lassan kirajzolódott a csontváz, a mellkas és a belső szervek körvonalai. A képek egyre részletesebbek lettek, de aztán egyszer csak megakadtak.

– Várjatok… itt valami nem stimmel – mondta Amir, miközben homlokát ráncolva nagyította a képet.

Gracie a monitorhoz lépett, és elmerengett a képen, amit a gép mutatott: a koponya mögött egy szabálytalan, sötét folt tűnt fel, amely nyomot hagyott a csonton.

– Ütésnyom – suttogta Kathleen, aki mellette állt. – Ez egy erős, mély ütés lehetett, ami súlyos sérülést okozott.

De nem ez volt a legszörnyűbb. Amint tovább vizsgálták a mellkasüreg részleteit, egy furcsa, szabálytalan alak tűnt elő a képen.

Louis felkapta a fejét.

– Ez meg mi? Egy tárgy?

Amir megmutatta a képet a nagyított részletről.

Ott, a mellkasüregben, a szív környékén, egy apró, de jól kivehető fémes tárgy csillogott a csontok között.

– Egy törött tőrpenge – mondta Amir elképedve. – És mintha több száz évig ott maradt volna.

A csapat csendben maradt, miközben mindenki átélte az összeszorult gyomor érzését.

– Hogyan maradhatott meg egy ilyen tárgy ilyen hosszú időn át? – kérdezte Kathleen. – És hogyan került a testbe?

Gracie arca elsötétült.

– Ez egy gyilkosság. Egy rituális gyilkosság.

Az egész tábort áthatotta a feszültség. A múlt szellemei lassan előbukkantak a homályból, és egyre világosabbá vált, hogy az áruló története nem egyszerűen egy eltemetett holttest, hanem egy átokkal terhelt tragédia, amely a Nílus mélyén szunnyadt évszázadokon át.

Louis fényképezőgépével megörökítette a CT-képek részleteit, miközben Gracie jegyzetelt, és a többiek a következő lépéseken gondolkodtak.

– Most már tudnunk kell, ki állt ennek a férfinak az árnyékában – mondta Gracie. – És miért akarták, hogy soha ne térjen vissza.

A sátorban megállt az idő, csak a gép halk zúgása töltötte be a teret, miközben a titkok mélyén egyre inkább világossá vált a sötétség.

6. fejezet

A vizsgálóbizottság egy különösen komoly és feszült ülést tartott a régészeti tábor központi sátrában. A természetes mumifikálódott férfi halálának körülményeit kellett rekonstruálniuk, és az igazság minden eddiginél sötétebbnek ígérkezett.

Dr. Amir Hamed, a patológus, összefoglalta az eddig megismert tényeket, miközben egy sor grafikont és CT-felvételt vetített a monitorra.

– A test belső vizsgálata azt mutatja, hogy a férfi élve került a hajóra – kezdte. – A légzőrendszerben nincs jele fulladásnak vagy vízbefulladásnak. Ez azt jelenti, hogy halála a hajó fedélzetén következett be, nem a víz alatt.

Gracie a jegyzeteit babrálta, miközben elmélyülten hallgatta.

Kathleen hozzátette:

– A hajó roncsai között talált sérülések alapján feltételezhető, hogy a bárkát erőszakosan elsüllyesztették. Ez nem baleset volt.

Louis, a fotós, csöndben, de éberen figyelte a többiek reakcióit.

– Az ütés a koponyán... Az megölhette a férfit rögtön, vagy agóniában hagyta? – kérdezte Leila Mansour, az antropológus, aki eddig főként a tetoválásokat és szimbolikát tanulmányozta.

– Az ütés valószínűleg halálos volt, de a tőrpenge a mellkasban szintén végzetes sérülés – válaszolta Amir. – Az ütés nyomai mellett a tőrpenge pozíciója alapján úgy tűnik, hogy a férfit megkínozták, mielőtt megölték. A penge eltört, de valamilyen okból ott maradt a testében, ami ritka, mert általában eltávolítják.

Gracie lassan összerakta a mozaikot a fejében.

– Élve vitték a hajóra, mint egy ítéletvégrehajtást... Aztán megölték, nyilvánosan vagy rituálisan.

Kathleen bólintott.

– És aztán a testtel együtt elsüllyesztették a bárkát, hogy a rítus szerint az áruló lelke többé ne térhessen vissza. Ez az eljárás szertartásos és erőszakos.

A többiek némán hallgatták, ahogy a feszültség szinte tapinthatóvá vált.

Leila halkan megszólalt:

– A tetoválás és a papirusztöredék szövege is megerősíti: a férfit árulónak bélyegezték. Valami nagyon súlyos vétséget követett el.

Louis közelebb lépett, a kamerája még mindig a kezében volt.

– És ha ez a gyilkosság rituális jellegű, akkor lehetnek mások is...

A csendet a Nílus közeli nádas susogása törte meg.

7. fejezet

A Nílus partján a levegő már a kora reggeli órákban is párával telt. A folyó fölött lebegő ködben a csapat árnyai elmosódottan mozogtak. Gracie a víz szélén térdelt, jegyzeteit próbálta szárazon tartani, miközben Louis a parton felállított állványról fotózta a feltárás helyszínét. A víz halk csobogása és a fémes zörgés keveredett a búvárok halk kiáltásaival.

Ekkor Kathleen emelkedett ki a vízből, búvárfelszerelésben, a sisakját a hóna alá szorítva. Az arca komoly volt, de a szemében ott villant az izgalom.

– Gyertek ide! – kiáltotta, miközben nehéz léptekkel a sekélybe gázolt. – Valamit találtunk a hajótest alatt!

Gracie azonnal felpattant, a cipője alatt cuppogott az iszap, ahogy odasietett. Louis is követte, kameráját a mellkasához szorítva.

– Mi az? – kérdezte Gracie, amikor Kathleen a partra ért, s a kezében tartott vízálló táskát lassan a homokra helyezte.

Kathleen letérdelt, és kinyitotta a táskát. A belsejéből gondosan becsomagolt leletfotók, mintavételi jegyzetek és három külön csomagolásban lévő csontdarab került elő.

– A bárka mélyebb szintjén három csontvázat találtunk – mondta feszes hangon. – Eddig a sár és a hordalék teljesen eltakarta őket. Mindhárom egyértelműen erőszakos halált halt.

Louis összeráncolta a homlokát, és leguggolt a táskák mellé.

– Három? – kérdezte hitetlenkedve. – De hát eddig csak egy testet dokumentáltunk.

Kathleen bólintott, majd előhúzott egy víz alatti fotót.

– Itt. Nézzétek a pozíciókat. Egyikük a hajó közepén feküdt, a másik kettő a hátsó részben, részben egymásra omlottan. A koponyán ütésnyom, a bordák között pedig tőrcsonk maradványai.

Gracie lehajolt, és ujjával megérintette a fólián át a képet.

– Kivégezték őket.

Louis a kamerája kijelzőjén kinagyította az egyik felvételt. A víz alatti képen egy törött tőr maradványa látszott, félig beágyazódva a csontok közé.

– Ezt a pengét nem rituálisan helyezték oda – jegyezte meg komoran. – Ez harc közben törhetett el.

Kathleen bólintott, de a hangja most lágyabb volt.

– És ez még nem minden. Az egyik test mellett aranyozott díszítőelemeket találtunk, a másiknál egy kis pecséthenger darabját. Valószínűleg rangos személyek lehettek.

Gracie szeme megakadt a harmadik csontváz fotóján. A mellkasnál egy apró, sötét folt rajzolódott ki – talán egy szövetmaradvány.

– Ez a vászondarab ugyanabból az anyagból van, mint a papirusz mellett talált szövet. Lehet, hogy mindhárom ugyanazon rituálé része volt – mondta, és hangjában izgatottság csengett.

Kathleen elővett egy jegyzetlapot, amelyen apró kézírással jegyezte fel a testek pozícióit.

– A papok és a hajó elrendezése alapján az áldozatok szerepe, életkora és státusza is a szertartás részét képezte. Az egyik test egy templomi főpaphoz köthető, akit Horemheb néven azonosítottunk a papirusz alapján.

Louis letérdelt, előhúzta a tabletjét, és megnyitott egy korábbi műholdfelvételt. A képernyőn halvány körvonalak rajzolódtak ki a Nílus part mentén.

– Nézzétek ezt – mondta. – A múlt hónapban drónnal térképeztük fel a folyó menti dűnéket. Itt, alig két kilométerrel lejjebb, kőalapok észlelhetők – valószínűleg egy egykori szentély maradványai.

Kathleen közelebb hajolt, ujjával végigsimított a kijelzőn.

– Igen, ez az a hely, amit a helyiek "Anubisz partjának" neveznek. Eddig csak annyit tudtunk, hogy késői újbirodalmi eredetű, de a minták alapján kapcsolatban lehetett a folyami temetkezési rítusokkal.

Louis bólintott.

– Most már világos. A hajó innen indulhatott a ceremóniák idején. A falakon látható Anubisz-ábrák és az "ítélet terme" motívumai a rituálé teljes folyamatát dokumentálják – a felkészítéstől az ítélet kimondásán át az örök elzárásig, a vízen.

Gracie lassan felállt, és végignézett a fotókon, mintha a mozaikdarabok hirtelen egyetlen képpé álltak volna össze.

– Ez a hely kulcs – mondta határozottan. – Ha megtaláljuk a szentély pontos helyét, megérthetjük az árulás valódi természetét és a rituális folyamat menetét is.

Kathleen ezután az asztalra helyezett egy apró, faragott amulettet, amelyet a hajó roncsai között találtak. A kőlap sötétkék színe alól halványan kirajzolódott Anubisz alakja.

– Ez a szimbólum ugyanaz, mint amit a szentély falán láttunk a korábbi felvételeken – mondta csendesen. – Az Óbirodalom óta őrizték ezt a motívumot. Ha sikerül feltárni a templomot, a múlt homálya mögé is bepillanthatunk.

Aznap délután Gracie a tábor könyvsátrában ült, körülötte papirusz-másolatok és régi feljegyzések hevertek. Louis és Kathleen a terepi térképeket és a drónfelvételeket tanulmányozták, újra és újra összevetve a leleteket a szentély maradványaival.

Minden apró részlet – a papirusz, a hajó, a csontvázak és a szentély – egyetlen rejtélyes, tragikus képpé állt össze. És Gracie tudta: ez a nyom elvezeti őket az igazság legmélyebb rétegéhez.

8. fejezet

A Nílus partján a korábban feltárt hajóroncs közelében Gracie, Louis és Kathleen a térképekkel, papirusz-másolatokkal és digitális felmérésekkel felszerelkezve álltak. A cél egyértelmű volt: az amulett és a papirusz töredék alapján azonosítani a szentély pontos helyét, amely a hajó rituális útvonalának kiindulópontja lehetett.

Louis először a légifelvételek és a korábbi régészeti felmérések adatait vetette össze.

– Figyeljétek – mondta, miközben a digitális térképen jelölte a kontúrokat –, a hajó feltárásának koordinátái és a Nílus vízszintjének dokumentált változásai alapján a szentély valószínűsíthetően a part menti, sekély terepen helyezkedett el, kb. harmincöt méterre a folyó aktuális medrétől.

Gracie a papirusz szövegét tanulmányozta. A Horemheb pap nevére utaló részletek és a rituális ceremónia leírása pontosította a helyszín keresési irányát. Kathleen közben a közvetlen partszakaszt vizsgálta: a korábbi felmérések homok- és iszaptakaró rétegei alatt apró tárgymaradványokat keresett, miközben jegyzetelt minden részletet.

Louis a terep geometriáját mérte fel: a homokpadok és a természetes domborzati kiemelkedések helyzetét pontos koordinátákra vitte át.

– Ha a bárkát innen indították, a szentély alaprajza követi a templomi szokások szerinti elrendezést – mondta, miközben rétegszerű metszeteket készített a homok- és omladékrétegekről.

A csapat elkezdte az apró, homokkal borított falmaradványok feltárását. A falak vastagsága 0,6–0,8 méter volt, a kövek helyenként tömörített vályogból készültek. Louis számításai szerint a templom belső alapterülete kb. 12×8 méter lehetett, és a főbejárat a Nílus felé nézett.

Gracie minden falmaradványt dokumentált: a falakon megmaradt hieroglifák helyét, méretét és irányát pontosan felmérte, a domborművek részleteit fényképezte és jegyzetelte. Kathleen közben a homokrétegeket és a falak mögötti apró tárgyakat vizsgálta: agyagpecséteket, aranyozott díszítőelemeket és rituális eszközmaradványokat talált.

– A falakon látható jelek és Horemheb neve megerősítik – mondta Louis –, hogy ez a helyszín a bárka rituális útvonalának kiindulópontja volt. A felmérések alapján a bárka a szentély előteréből indult, és a folyó mentén jutott el a Nílusba.

A homok és az omladék eltávolítása közben a falakon részben megmaradt hieroglifák és domborművek láthatóvá váltak, amelyek Anubisz szimbólumait és a végső ítélet motívumait ábrázolták. A csapat minden részletet térképre vitt: a falak pontos hosszát, magasságát, a kapuk és bejáratok helyét, valamint a falakon található pecsétek és faragások helyzetét.

Louis metszeti diagramokat készített, amelyek a szentély belső elrendezését és a hajó feltárt koordinátáit összekapcsolták.

– Ez a hely pontosan azt a funkciót töltötte be, amit a papirusz leír: a ceremóniák előkészületei a szentélyben zajlottak, majd a bárka elindult a Nílusra, hogy teljesítse rituális szerepét.

Gracie és Kathleen az összes tárgyat katalogizálta, fényképezte és dokumentálta. A szentély feltárása során minden adatot koordináltan rögzítettek, hogy a templom és a bárka kapcsolatát rekonstruálni lehessen a későbbi elemzéshez.

– A rendszer teljesen világos – mondta Louis. – A bárka kiindulópontja, a szentély elrendezése és a rituális tárgyak elhelyezkedése egyértelműen összekapcsolódik a Horemheb elleni rituális eljárásokkal és a végső ítéletekkel.

A felmérés most lehetővé tette, hogy a csapat a következő lépésben a szentély és a bárka rituális kapcsolatát részletesen elemezze, és pontos képet kapjon a politikai és vallási összefüggésekről az Újbirodalom idején.

9. fejezet

A Nílus-parti régészeti tábor legnagyobb sátra már a kora reggeli órákban megtelt. Az expedíció résztvevői, a minisztérium képviselői, nemzetközi régészek és újságírók gyülekeztek, hogy jelen legyenek a vizsgálóbizottság záróülésén – azon a pillanaton, amikor a felfedezés részletes, hivatalos eredményei kerülnek nyilvánosságra.

Gracie a hallgatóság soraiban ült Louis mellett, figyelmesen követte a dobogón álló Kathleen előadását, aki a vetítővászon előtt állva magabiztosan kezdett beszélni. A képernyőn a bárka részletes fotói, CT-felvételek, papirusztöredékek, valamint a szentély alaprajzai és metszeti diagramjai váltakoztak.

– Tisztelt kollégák! – kezdte Kathleen, hangja nyugodt, de tekintélyt parancsoló volt. – A jelenlegi kutatásunk során feltárt bárka és a hozzá kapcsolódó szentély együttes vizsgálata új bizonyítékokat szolgáltat az ókori egyiptomi rituális kivégzések szervezeti és végrehajtási módszereiről.

Gracie közelebb hajolt, miközben a vetítőn a szentély alaprajza jelent meg, kiemelve a falakon megmaradt hieroglifákat és domborműveket.

– A szentély feltárása során részletes topográfiai és rétegtani vizsgálatokat végeztünk. A falak szerkezete, a tömörített vályogból készült kövek és a homok- és omladékrétegek pontosan megőrizték a rituális szertartások térbeli elrendezését. A főbejárat a Nílus felé tájolt, ami egyértelműen jelzi, hogy a bárka a szentély előteréből indult, a rituális folyamat szerves részeként.

Kathleen rámutatott a vetítőn látható képekre: a bárka fedélzetén talált csontokra, rituális eszközökre és aranyozott díszítőelemekre.

– A hajó fedélzetén talált maradványok – három, különböző életkorú személy csontjai – szisztematikus erőszakra utalnak. A CT-vizsgálatok kimutatták a koponyán ütésnyomokat, valamint a testben megőrződött törött tőrpengét, amely rituális kivégzőeszközként szolgált. Az elrendezés és a tárgyak elhelyezése a végső ítélet és az örök elzárás szimbolikáját hordozza.

Gracie szívében feszültség nőtt, ahogy látta a hallgatóság szakértői arcát, az újságírók gyors jegyzetelését.

– A falakon fennmaradt hieroglifák, Anubisz-ábrázolások és rituális pecsétek elemzése megerősíti, hogy a szentély és a bárka működése szigorú szabályok szerint zajlott. A ceremóniák előkészületei, a főpapok részvétele, az áldozatok kezelése és a bárka vízi útja együttesen reprezentálja az Újbirodalom idején érvényes vallási és politikai hatalmi struktúrákat.

Kathleen egy pillanatra megállt, hogy a hallgatóság reakcióit felmérje, majd folytatta:

– Ez a felfedezés új perspektívát kínál: az ókori Egyiptomban nemcsak szárazföldi helyszíneken, hanem vízi útvonalakon is végeztek titkos, rituális kivégzéseket, amelyeket a történeti források és a hagyomány hosszú ideig elhallgattak. A szentély és a bárka kapcsolatának vizsgálata lehetővé teszi a rituális folyamat rekonstruálását, valamint az ítélet és hatalom összefüggéseinek pontos értelmezését.

Gracie egy pillanatra Louis felé nézett, aki diszkréten fényképezett, majd visszafordult a vetítőre. Kathleen hangja zárásként így csengett:

– Kutatásunk következő szakasza a bárka és a szentély rituális rendszerének részletes elemzése lesz. Célunk, hogy a múltat rekonstruáljuk, és a történeti kontextust a lehető legpontosabban értelmezzük.

Egy pillanatra csend lett, majd lassan felharsant a taps. Először néhány tenyércsapás, aztán egyre több, míg végül az egész terem megtelt a hangjával.

10. fejezet

Hónapokkal később, egy verőfényes kairói délutánon, a régészeti tábor egykori helyszínén kialakított kiállítás hivatalosan is megnyílt.

A díszterem aranyszínű fényeiben porlasztva táncolt a levegő, miközben a látogatók lassan körbejárták az üvegfalakkal védett központi teret. Ott állt a kiállítás szíve: a bárka élethű makettje, körülötte pedig a víz alól kiemelt eredeti hajó darabjai – elszíneződött fadarabok, aranyozott szegecsek, és a rituálé szimbólumait őrző faragások.

A makett mögött, félhomályban, három külön vitrint helyeztek el. Bennük a mumifikált testek, gondosan konzerválva, testtartásukban is tükrözve a rituálé rendjét. A testek mellett a rituális tárgyak sorakoztak: egy töredékes pecséthenger, aranyozott díszek, amulettek, és egy apró szövetdarab, amelyet Gracie korábban azonosított. Az egykori szentélyt idéző fények halványan mozdultak, mintha a múlt árnyai lélegeznének a terem csendjében.

A falakon vetített képek peregtek, a feltárás pillanatai, a víz alatti kamerafelvételek, a napfényben szikrázó Nílus. A háttérben halk zene szólt: mély dobok és suttogó fuvolahangok, mintha egy régi szertartás visszhangjai tértek volna vissza.

Gracie és Louis a látogatók között álltak, kissé hátrébb húzódva. Figyelték az emberek arcát – a döbbenet, a kíváncsiság, a tisztelet és a félelem keverékét. Egy idős férfi megállt a bárka előtt, kezét a mellkasához emelte, mintha imát mormolna. Egy kisgyerek az üvegre tapasztotta az orrát, és csodálattal nézte a hajó díszeit.

– El sem hiszem, hogy tényleg itt van – mondta halkan Louis. – A hajó, amit először csak homályos felvételeken láttunk… most szinte lélegzik.

Gracie tekintete a középső testre siklott. A mellkason aranyozott amulett fénylett, alatta a vászon rétegei mintha lassan mozdultak volna a légáramlatban.

– Mintha ők maguk mesélnék el a történetet – felelte elgondolkodva. – Csak most értjük meg igazán, mit jelentett számukra a túlvilág.

A terem egyik sarkában a templomi szentély falának rekonstruált részlete állt. A hieroglifák közt Anubisz alakja fekete-arany fényben derengett, a "végső ítélet" jelenete szinte életre kelt. A látogatók némán követték a jelenet vonalait az üvegen keresztül, ujjaikkal a levegőben rajzolva a múlt nyomait.

Kathleen ekkor lépett be. Elegánsan, de látható meghatottsággal nézett körül. Tekintete végigfutott a vitrinen, a bárkán, majd Gracie-n és Louison állapodott meg.

– Köszönöm – mondta csendesen, mégis ünnepélyesen.

Gracie és Louis csak bólintottak. Nem szóltak, mert a szavak feleslegesnek tűntek. A fények lassan tompultak, a zene elhalkult, és a közönség tapssal köszönte meg a pillanatot. A taps előbb halk volt, majd egyre erősödött, míg végül a terem zúgásban úszott.

Gracie egy pillanatra lehunyta a szemét. Látta maga előtt a Nílus felszínét, a napfényt, a csendesen ringó hajót, amely most már örökre a történelem része lett.

Amikor kinyitotta a szemét, az üvegen túl az Anubisz-szobor árnyéka éppen úgy vetült a falra, mint azon az éjszakán, amikor mindent megtaláltak.