A fáraó, akit kitöröltek

1. fejezet

A napfény vékony csíkokban szűrődött be a magas, keskeny ablakokon át, megvilágítva a pergamenek sárgás lapjain táncoló porszemeket. Gracie Simpson, a Beni Szuef Múzeum egyiptológusa egy rozoga tölgyfaasztalnál ült, háttal a bejáratnak. Hosszú, hullámos szőke haja kontyba tűzve, világos vászonblúza gyűrötten simult testére.

Most egy ritka, több százéves királylistát tanulmányozott a kairói múzeumban. Ujjai finoman simultak végig a pergamen érdes felületén, óvatosan követve a hieroglifák sorát. Ismerős nevek tűntek fel egymás után: Dzsószer, Szenuszert, Hatsepszut… a történelem jól ismert alakjai.

Ám valami megakadt a szemén.

A lista egyik szakaszán két név között furcsa üres hely tátongott. A pergamen itt megfakult, a tinta halványodott, egyfajta szándékos törlés nyomait viselte magán. Mintha valaki gondosan eltüntette volna a nevet, ügyelve arra, hogy a papirusz sértetlen maradjon.

Gracie közelebb hajolt, hunyorítva próbálta kivenni a maradék jeleket. A tapasztalat megtanította rá, hogy a részletek sosem hazudnak.

"Per...aa..." – olvasta ki nehezen.

A szófoszlány – per-aa, vagyis fáraó – ott derengő árnyékként tapadt a tekercs rostjai közé. A név többi része azonban elenyészett. Nem véletlenül. Valaki el akarta tüntetni.

Felkapta a jegyzetfüzetét, amely mindig nála volt. Gyorsan lejegyezte:

"Királylista – kihagyás: Per-aa [név hiányzik]. Törlés? Szándékos eltüntetés?"

Hátradőlt a nyikorgó széken. Az ösztönei – amelyek már nem egyszer mentették meg szorult helyzetekből – most is megszólaltak. Ez több volt egy puszta történelmi érdekességnél. Valaki valaha okkal akarta, hogy ennek a fáraónak a neve örökre eltűnjön a történelemből.

A helyi levéltáros, egy idősebb férfi, aki eddig hangtalanul pakolászott a polcok között, ekkor odalépett hozzá.

– Valami érdekeset talált, hölgyem?

Gracie rápillantott, majd sejtelmes mosollyal válaszolt:

– Talán a történelem egyik legnagyobb elhallgatott nevét.

2. fejezet

Egy régi expedíciós jelentés híre jutott el hozzá két nappal később. A fáma szerint a jelentést – amely egy 1920-as évek végi ásatás során történt, gyanús eseményeket részletezett – kairói Levéltár Titkos Osztályán őrizték, és ami még különösebb, az iratot hivatalosan soha nem katalogizálták. Csak belső körök tudtak róla.

Gracie a hotel verandáján üldögélt, előtte kihűlt tea, a kézfejét a már megsárgult papírlapokon pihentetve. A pergameneken régi pecsétek árnyékoltak, a sorok között egyetlen bejegyzés visszhangzott a fejében:

"Expedition Al-Mazra'a – Classified Report".

Ismerős léptek közeledtek. Gracie fel sem pillantott. Louis volt az, a férje, aki régészeti rajzolóként és fényképészként dolgozott a feltárásokon, de valójában mindig több volt egyszerű segítőnél. Társ volt a kalandban, bajban, életveszélyben. 

A férfi lehuppant mellé.

– Megvan.

Gracie felnézett, kék szemük egy pillanatra összekapcsolódtak. Nem volt szükségük szavakra. Évek óta együtt járták a sivatagot, sírokat, romvárosokat, és túl sokszor keveredtek már bajba ahhoz, hogy most különösebb magyarázat kelljen.

– Ki segít nekünk?

– Egy öreg irattáros. Khalid. Több mint negyven éve dolgozik ott, és állítólag tud a jelentésről. Cserébe kér valamit.

Gracie elmosolyodott, ahogy Louis előkotort egy régi fényképet a zsebéből.

– Már megszereztem – mondta Louis, miközben a képet az asztalra tette. – Még ma éjjel bemegyünk. Akkor lesz szolgálatban.

Gracie bólintott.

A Levéltár épülete az éj leple alatt komorabbnak tűnt, mint nappal. Egy olajlámpa derengése táncolt az  udvar sarkában, miközben két egyenruhás katona fáradtan támaszkodott a falnak. Gracie és Louis hangtalanul lopakodtak az árnyékban. A férfi halkan odasúgott:

– Még mindig úgy gondolod, hogy ez jó ötlet?

Gracie halkan elnevette magát.

– Eddig bármikor kérdezted ezt, mindig kalandos vége lett. Miért most változtatnánk? Különben is, csak kölcsön vesszük.

Louis elvigyorodott, majd továbbosontak. A hátsó kapu nyitva várta őket, Khalid ígéretéhez híven. A folyosókon por lepte irattartók sorakoztak, régi papír és dohos szövet illata ült a levegőben. Khalid egy rejtett oldalsó helyiségben várta őket.

– Itt van – súgta az öreg, a kezében barna bőrkötéses dossziét szorongatva.

Gracie átvette, és már nyitotta is volna, amikor a távolból léptek közeledtek. Louis arca megfeszülve jelezte, amit ő is hallott.

– Mozgás – mondta Gracie.

A két régész tapasztalt mozdulattal suhant végig a polcok között. Louis rutinosan biztosította hátulról az utat, miközben Gracie elöl utat tört. Az egyik ablakot kitolták, és egyenként leereszkedtek a sikátorba.

Khalid azonban lemaradt. Egy kéz ragadta meg hátulról. Louis már nyúlt volna érte, de Gracie megragadta a karját.

– Menjünk – súgta. – Már nem tudunk segíteni.

Az utcára érve Louis megállt egy pillanatra.

– A fényképet legalább megkapta.

Gracie bólintott.

– Az expedíciós jelentés viszont nálunk van.

A sötét szobájukban, a hotelban kibontották a dossziét. A papírok megsárgult lapjai közt elmosódott fényképek, kézzel rajzolt térképek és egy naplóoldal. Louis leült a fény gyűrűjébe, kezébe vette a fotót.

– Nézd ezt – mondta. – Ez a kép az ásatáson készült. De ez itt… nem lehet.

Gracie fölé hajolt. A képen egy férfi állt, oldalán egy díszes bot, arcán kivehetetlen vonások. A kép hátulján egy név: Saif.

A szíve egy pillanatra kihagyott.

– Elképesztő!

3. fejezet

A kairói város ébredni kezdett, a piacokon már kávéillat és friss lepények illata szállt, de Gracie Simpsont és Louis Steelt nem érdekelte a város zajos nappala. Ők a múlt egy darabját tartották a kezükben.

A megszerzett expedíciós jelentés széttárt lapjai a hotel szobaasztalán hevertek. A lapokon tintafoltok, kopott betűk, gyűrött szélű térképek. De a legkülönösebb mégis egy bejegyzés volt, amit Gracie korábban észrevett:

"Utolsó bejegyzés: Abu-Ra temploma, 1927. Elveszett."

Gracie ujjai finoman követték a sorokat.

– Tudtál erről a helyről? – kérdezte Louis, miközben egy kifakult fényképet forgatott, amelyen négy régész állt egy romos oszlopcsarnok előtt.

– Soha nem hallottam róla. Pedig az összes ismert lelőhelyet átnéztem már. Ez a templom a hivatalos listákon sincs rajta.

Louis bólintott.

– Az expedíció névsora is érdekes – jegyezte meg. – Nézd, itt van egy bizonyos Dr. Elias Marchand. Eltűnt 1927. novemberében, állítólag a templom romjai közt halt meg, de a holttestét soha nem találták meg.

Gracie elvette a papírlapot, és átfutotta a jelentés vonatkozó részét. A beszámoló rövid volt:

"Dr. Marchand utolsó ismert tartózkodási helye: Abu-Ra temploma. További feljegyzés nincs."

De egy kézzel írt margóra jegyzetelt sor még ott halványlott:

"A papiruszok között találták meg. Halott volt. De nem a romok végeztek vele."

Gracie szíve gyorsabban kezdett verni.

– Valaki megölte.

Louis összeráncolta a homlokát.

– Vagy valami.

A papiruszok között talált test képe önkéntelenül is előtört Gracie képzeletében. A régi jelentésekben sosem részletezik, milyen állapotban volt a holttest, csak azt, hogy senki nem akart többet a templom közelébe menni. Az expedíciót másnap leállították, a maradék papiruszokat elégették, és a hely pontos koordinátáját eltüntették a térképekről.

– Meg kell tudnunk, miért – szólalt meg Gracie. – Ha valaki el akarta tüntetni a fáraó nevét, és valaki belehalt, akkor a templomban még ott van valami, amitől félnek.

Louis elmosolyodott.

– Mindig tudtad, hogyan keverj minket bajba.

A Levéltárban talált dosszié egyik mellékelt térképvázlatán halványan látszott egy felirat:

"Abu-Ra, ismeretlen eredetű szentély, elhagyatva 1804 óta."

Másnap Gracie felkereste Sabrit, egy régi ismerőst a fajjúmi rendőrségnél, aki időnként segített a régészeknek elintézni egy-egy kényesebb engedélyt. Mosollyal az arcán fogadta őket az állomás hűvös irodájában.

– Abu-Ra? – kérdezte Sabri, majd elmerengett a neve hallatán. – Nem ajánlom. Az a hely halott.

– Pontosan ezért érdekel minket – válaszolta Gracie. – Mi történt 1927-ben?

Sabri hosszan nézett rájuk, majd kinyitott egy régi, poros aktát a polc tetejéről. Egyetlen, megsárgult lapot húzott elő. A feljegyzés mindössze néhány sort tartalmazott:

"Elias Marchand haláleset – zárt jegyzőkönyv. Az ügy vizsgálatát felfüggesztették. A helyszínen rendellenes nyomokat és ismeretlen hieroglifákat találtak. Az expedíció többi tagja elhagyta a lelőhelyet."

– A testet valóban a papiruszok között találták meg – mondta Sabri komoran. – De a bőrén furcsa jelek voltak. Mintha valami beleégette volna.

Gracie és Louis összenézett.

– Mi lett a többiekkel? – kérdezte Louis.

– Egyikük két héttel később balesetet szenvedett. A másik eltűnt Alexandriában. A harmadik… öngyilkos lett. Úgy mondják, a haláluk előtt mind ugyanazt a nevet mondogatták.

– Melyiket? – súgta Gracie.

Sabri lehalkította a hangját.

– Egy kitörölt fáraó nevét. Akit azóta sem jegyez fel senki. Csak úgy hívták: A Névtelen.

4. fejezet

A vibráló lámpafény árnyékokat vetett a falra, ahogy Gracie, Louis és Sabri a megsárgult lapokat bújták. A dosszié, amit Louis az éjszakai akció során szerzett meg, még mindig régi papír illatot árasztott. Az expedíciós jelentések és régi levelezések közt egy sarkából leszakadt pergamenlapot találtak, amely másnak talán csak egy összefirkált vázlatnak tűnt volna.

De Gracie szeme azonnal ráismert a formákra.

– Ez… – szólalt meg. – Ez a Királyok Völgye.

A térképen halványan kirajzolódott a völgy főága, rajta a már feltárt sírok megjelölésével, ahogy a hivatalos térképeken is szerepeltek. De a lap szélén, egy alig kivehető ceruzavonás mutatott egy keskeny, elágazó mellékvölgyet, amit egyetlen ismert térképen sem tüntettek fel.

Gracie ujjai követték a vonalat, amely egy pontnál véget ért, mellette kézzel írott jelzés:

"A Névtelen sírja".

Louis a térképre hajolt.

– Ezt sosem publikálták – mondta fojtott hangon. – Minden hivatalos térképről eltüntették.

Sabri bólintott.

– Van egy régi ismerősöm a kairói levéltárban. Ahmed El-Maseri. Néhány éve együtt dolgozott egy francia kutatócsoporttal, amikor több ásatási dokumentumot próbáltak rendszerezni. Egyszer azt mondta nekem, hogy bizonyos dossziék nyomtalanul eltűntek a raktárból. Egyszerűen kivették a nyilvántartásból. A helyükön csak üres kartonok maradtak, mintha soha nem is léteztek volna. Ahmed szerint ez főleg olyan iratokkal történt, amelyek tiltott feltárásokhoz kapcsolódtak.

Gracie a kezébe vette a térképet. A pergamen szélén látszott, hogy valaki megpróbálta letépni róla a mellékvölgyet jelző részt, de valami miatt meghagyta.

– Ha ez igaz – suttogta –, akkor a mellékvölgy még ott lehet elrejtve. És ha ott van, abban lehet a Névtelen sírja is. Azé, akinek a nevét eltörölték a királylistákról. Aki miatt Elias Marchand meghalt.

Louis elgondolkodva nézte a térképet.

– Mi van, ha azért törölték ki, mert olyasmit tett, amit még az istenek is megtiltottak?

Sabri lassan kifújta a levegőt.

– A legenda szerint volt egy fáraó, aki halála után sem nyugodott. Aki magával akarta vinni a titkokat, amelyeket soha nem lett volna szabad felkutatni. És akit ezért eltöröltek az időből. A legtöbb legenda mögött mindig van valami valóság. 

Csak a lámpa halk zümmögése hallatszott a szobában.

Gracie megigazította rég elnyűtt jegyzetfüzetét, és jegyzetelni kezdett.

– Ki kell jutnunk oda. Mielőtt más megtalálja. Vagy mielőtt azt, ami ott van, valaki kiszabadítja.

Louis bólintott.

– Keresek egy helyi vezetőt. Te addig derítsd ki, hány hivatalos expedíció volt a Királyok Völgyében 1927-ben. Valaki tudott erről a mellékvölgyről.

Gracie bólintott, majd a térképre nézett.

"A Névtelen sírja"

A legenda él, és a térkép megmutatta, hová kell menniük, hogy végre szembenézzenek az időben elfeledett átokkal.

A szobán kívül felharsant a város éjjeli moraja, de idebent már csak egyetlen dolog számított, megtalálni a tiltott völgyet.

5. fejezet

Néhány nappal később Louis talált egy helyi sofőrt, aki jól ismerte a Luxor körüli sivatagi ösvényeket. A férfi évtizedek óta szállított régészeket és munkásokat a távoli ásatási helyszínekre, és pontosan tudta, melyik út vezet a hegyek közé rejtett régi völgyekhez. Hajnal előtt indultak útnak egy rozsdás, porlepte teherautóval. Gracie és Louis a platón ültek a ládákba pakolt felszerelés mellett, miközben a jármű lassan döcögött kifelé Luxorból.

A sofőr mogorva öreg beduin volt. Napcserzett arcát mély ráncok szelték át, fejét kifakult kendő takarta. Az út nagy részében hallgatott, csak néha pillantott hátra a visszapillantó tükörből. Amikor megszólalt, hangja rekedt és halk maradt.

– Az a hely elátkozott.

A város lassan eltűnt mögöttük. A keskeny út homokos sivatagi ösvénnyé változott, amely a kopár hegyek felé vezetett. A Nap lassan emelkedett a horizont fölé, fénye narancssárgára festette a sziklákat és a homokdűnéket. A hőség egyre erősebben nehezedett rájuk. A forróság egyre erősebben nehezedett rájuk a sivatagi úton. A levegő állt, csak a motor zúgása hallatszott. A teherautó platóján a fém ládák felforrósodtak, homokszemszék szállingóztak a levegőben.

Az út fokozatosan eltűnt. Előbb keményre taposott homok következett, majd laza, mélyebb sivatagi talaj. A kerekek sokszor besüllyedtek, a jármű oldalra billent, majd nehezen tért vissza az egyenesbe. A sofőr lassított, visszaváltott, és pontosan vezette a járművet a homokos részeken.

A táj egyre üresebb lett. A távolban régi romok jelentek meg, félig betemetett kőfalak és összeomlott építmények. A sivatag lassan eltakarta a régi emberi nyomokat. Néhány helyen kiszáradt falmaradványok álltak, másutt csak kövek jelezték az egykori útvonalakat. A szél időnként homokot sodort át az úton. A látótávolság csökkent, majd újra kitisztult, ahogy a por leülepedett. A teherautó lassan haladt tovább a bizonytalan terepen.

Louis közben többször elővette a megsárgult térképet. A pergamenen halvány vonalak vezettek egy keskeny mellékvölgy felé. Több rész hiányzott a rajzból. A vonalak mégis ugyanabba az irányba mutattak.

A talaj kövesebbé vált, a homok helyét szürke, töredezett föld vette át. A teherautó végül lassítani kezdett. Elérték a völgy bejáratát. A két oldalról magasodó sziklafalak között egy szűk, alig látható ösvény kanyargott tovább a hegyek közé. A sofőr megállította a járművet, majd hosszú ideig némán figyelte a keskeny átjárót.

– Tovább nem megyek – mondta végül.

Gracie és Louis lemásztak a platóról, majd magukhoz vették a hátizsákokat, a lámpákat és a felszerelést. A forró levegő vibrált körülöttük. A távolban, egy dűne peremén rövid időre sötét alak tűnt fel, majd eltűnt a homok mögött.

Gracie a keskeny ösvény felé nézett. A hegyek között mély csend uralkodott. Csak a forró szél sodorta végig a homokot a kövek között.

A Nap perzselő fénye alatt elindultak a tiltott mellékvölgy felé.

A völgy belsejében még nehezebb lett a levegő. A sziklák közel húzódtak egymáshoz, a falak tövében vastag homokréteg gyűlt össze. Gracie megállt, és újra elővette a térképet. Hosszú percekig figyelte a kopott rajzolatokat, majd összehasonlította őket a sziklafalakkal.

A mellékvölgyet jelző halvány vonal egy keskeny homokkőfalhoz vezette őket. A fal tövében a homok sötétebb árnyalatú volt, és hosszú repedés húzódott végig rajta.

Louis letérdelt, és félresöpörte a homokot. Egy szabályosan megmunkált kőlap széle bontakozott ki előtte. A követ vastag por fedte. Ahogy tovább tisztították, elkopott hieroglifák jelentek meg rajta. A vésetek figyelmeztető szöveget rejtettek.

A kőlap egyik oldalán hosszú sakálfejes faragás húzódott végig. A szimbólum Anubisz jelképe volt, amelyet gyakran használtak sírok és temetkezési helyek őrzésére.

Louis lassan végigsimított az elkopott jeleken.

– Ez itt. "Aki belép, a homok gyermekeivé válik." Csodás… – morogta.

6. fejezet

Gracie letörölte a követ, és megnyomott egy díszes, sakálfejes vésetet. A föld tompán reccsent, és lassan félrehúzódott egy szűk nyílás, ahonnan hűvös, dohos levegő áradt elő.

– Tipikus – jegyezte meg Louis. – Az ókori egyiptomiak vagy nagyon nem akarták, hogy bemenjenek idegenek, vagy külön élvezték az efféle halálos játékokat.

Gracie elővette a lámpását.

– Inkább mindkettő.

A járat szűk volt és alacsony, a falakat kifakult freskók borították. A festett alakok mintha figyelték volna őket, ahogy egyre beljebb haladtak. A levegő nehéz volt, fűszeres és kesernyés szag keveredett benne.

Röviddel ezután egy szűk folyosóra jutottak, ahol a középen elterülő kőlapos padlót sűrű vésetek borították. Gracie megállt, elővette a zseblámpáját és fényt varázsolt vele. Térdre ereszkedett, és ujjaival végigsimította a rajzolatokat.

Alig mondta ki, Louis lába alatt megmozdult egy kőlap. Halk kattanás hallatszott, és a fal réseiből bronztüskék csaptak ki. Az egyik végigszántotta Louis ingjét.

– Remek! – sziszegte, és a falhoz lapult.

Gracie gyorsan egy keskeny, sötétedő ösvényt mutatott.

– Arrafelé. De csak a világosabb kövekre lépj! A sötétek alatt üres gödrök vannak.

A járat végén egy újabb terembe értek, ahol a mennyezetre erősített agyagedények lógtak. Louis felnézett.

– Szurokkal töltött edények – mondta rekedten. – Ha valamit rosszul mozdítunk meg, ránk zúdul, és lángra kap az egész.

Gracie a falat kutatta, míg meg nem talált egy alig látható követ.

– Ha ezt elfordítom, elvileg kiakasztja a reteszt.

– Elvileg?

Gracie megvonta a vállát.

– Régi építmények. Akkoriban sem működhetett mindig hibátlanul.

Mégis elfordította. Az edények tartókötelei megfeszültek, de nem szakadtak le. Egy pillanatig mindketten némán figyeltek.

– Még élünk – sóhajtott Louis, majd kényszeredetten elmosolyodott.

A folyosó végén egy hatalmas kőajtó állta útjukat. A kapu felett sorakozó hieroglifák komoran figyelmeztettek:

"Aki belép, többé nem tér vissza a fénybe."

Louis felnézett rá, és kissé ironikusan jegyezte meg:

– Milyen barátságos.

– Inkább halálos… – súgta Gracie, miközben előhúzta a megkopott térképet. Zseblámpája fényével pásztázta a papír felületét, hogy kivegye a halvány vonalakat és jelöléseket.

– Innen már csak egy terem van a sírig. De előbb át kell jutnunk ezen – mondta, miközben ujjával végigkövette a folyosó rajzát.

Louis közelebb lépett a kapuhoz, és végigsimította a kő sima felületét.

– Ez tényleg… őrjítő. Hogy tudták ezt építeni több ezer évvel ezelőtt?

A kőajtó mellett egy különös mechanizmus állt. A helyiek szerint lehetetlen volt kinyitni… hacsak nem ismerték a jelet. Gracie elővette a térképet, és emlékezett rá, hogy valaki halvány kézírással odajegyezte: "a kulcs a sakál szeme alatt rejlik". Szeme azonnal a falon keresték a szimbólumot, egy sakálfejet két holdsarló között. Ott volt, éppen a bal sarokban.

– Megvan – lehelte, és közelebb hajolt, óvatosan megnyomva a rejtett kapcsolót.

Halk, dörgő kattanás hallatszott, majd a kőajtó lassan oldalra kezdett csúszni, és előtűnt egy sötét terem.

A fáraó sírhelye.

Louis Gracie-re nézett, arcán a feszültség és izgalom keveredett. Gracie végignézte a belső teret a zseblámpával. A padlón halvány vésetek, apró lyukak és repedések jelezték a csapdákat.

– Az évszázadok alatt ide mindent beépítettek, ami megölhet – mondta, majd a zseblámpát a fal mentén vezetve felfedezte a következő szimbolikus jelet.

Louis közelebb lépett, és halk sóhajjal jegyezte meg:

– Innentől tényleg nincs visszaút.

Gracie sóhajtott, és megmarkolta a lámpáját.

– Nem volt eddig sem.

7. fejezet

A sírkamra mélye teljes sötétségbe burkolózott. Gracie lámpájának fénye táncolva vetett árnyékokat a falakra, ahol félig kifakult hieroglifák és jelenetek sorakoztak. Mind ugyanazt mesélték el, egy hatalmas fáraó trónon, körülötte papok, harcosok és istenek. De minden képen a fáraó arca hiányzott, és a neve gondosan ki volt kaparva a kőből, mintha örökre el akarták törölni emlékét.

Gracie óvatosan lépett a kamrába, Louis néhány lépéssel mögötte haladt.

– Ez nem olyan, mint a többi sír – suttogta a férfi, mintha tartott volna attól, hogy felveri a síri csendet.

Gracie lehunyta a szemét, a hely levegője nehéz volt, mintha több ezer évnyi harag és fájdalom kavargott volna benne. Amikor újra kinyitotta, a világ megváltozott.

A sírkamra helyén egy fénylő trónterem jelent meg. Az oszlopok csillogtak az arany és lazúrkő burkolattól, és mirha és tömjén illata szállt a levegőben. A trónon egy alak ült sudár, arany és kék koronában, vállán szkarabeuszokkal díszített köpeny volt. Tekintete büszke volt és szomorú. A fáraó.

A terem tele volt udvari méltóságokkal, papokkal és harcosokkal, de valami baljós árnyék lengte be a képet. A jelenlevők közül néhányan suttogtak, és Gracie érezte a hűvös árulás leheletét a levegőben.

A fáraó felemelte kezét, mintha valamit mondani akarna, ám ekkor a papok közül egy sötét köpenyes alak előrelépett, és egy átokkal tele írt kőtáblát mutatott fel.

A fáraó arcán felismerés és kétségbeesés suhant át. A jelenet körül Gracie számára ismeretlen nyelven suttogás kezdődött:

"Nekem is volt nevem… az Ég fiai között. Ők elvették tőlem, hogy lelkem ne találjon haza. Árulók között nyugszom, de ébredésem eljövend."

A fáraó szeme Gracie-re szegeződött. Ekkor a világ megremegett.

Gracie zihálva kapta el a fejét, és újra a sötét sírkamrában találta magát. A lámpás fénye pislákolt, Louis aggódva hajolt fölé.

– Gracie! Mi van veled?

A nő a falnak támaszkodva vett egy mély levegőt.

– Láttam… őt – suttogta. – A fáraót. Tudta, hogy itt vagyok.

Louis elkerekedett szemmel nézett rá.

– Te most komolyan…? Látomásod volt?

Gracie bólintott, és a falra mutatott.

– Azért törölték ki a nevét, hogy soha ne találjon vissza. De valaki… valaki vissza akarja adni neki.

A falon, ahová mutatott, a sötétben halványan felderengett egy véset. Egy kitörölt név helye, s alatta egy szó, amit a fáklya fénye most olvasni engedett.

"A Visszatérő."

Gracie megborzongott.

– És mi épp most törjük fel a sírját.

Louis nyelt egyet, és halkan megszólalt.

– Akkor remélem, hogy a legendák hazudnak.

8. fejezet

A kőszarkofág fedelét hosszú percek alatt sikerült félretolniuk. A nehéz kő tompán csúszott végig a padlón, hangja visszhangot vert a szűk sírkamrában. A levegő azonnal megtelt finom porral, amely lassan kavargott a lámpák sárgás fényében. A kamra falairól apró homokszemek peregtek alá, a mélyből pedig hideg, száraz levegő áradt fel.

Gracie közelebb lépett a szarkofághoz. A belső részt vastag porréteg fedte, de a közepén egy kisebb agyagedény állt, érintetlenül. Az edény oldalán repedezett festések húzódtak végig, fölötte pedig halvány hieroglifák sorakoztak. A fedelét vékony vászondarab zárta le, amely az idő múlása ellenére egyben maradt.

Amikor óvatosan felemelte, odabent egy gondosan feltekert papirusz feküdt. A pergamen szélei megfakultak és megrepedeztek az évszázadok alatt, mégis meglepően jó állapotban maradt. A lámpafény halványan csillant meg a száraz felületen.

Gracie mozdulatlanul állt. A sírkamrában teljes csend uralkodott, csak a por halk nesze hallatszott a kövek között. Lassan benyúlt az edénybe, és két kézzel emelte ki a papiruszt. A kesztyű finom anyaga súrolta az öreg pergament, amely könnyűnek és törékenynek tűnt az ujjai között.

Lassan kibontotta a tekercset. A papirusz száraz, törékeny hanggal engedett, ahogy kiegyenesedett a kezében. A felület sűrűn írt jelekkel volt tele, szabálytalan sorokban, mintha sietve jegyezték volna le. A tinta helyenként megfakult, máshol mélyen beleivódott az anyagba.

Ahogy a tekercs teljesen kinyílt, a középső sorban egy név vált olvashatóvá:

"Ankhperi."

Gracie egy pillanatra mozdulatlan maradt. A név hiányzott a királylistákról, és a hivatalos feljegyzésekben soha nem szerepelt. Mégis itt volt, egy eredeti, korabeli dokumentumban.

A sorok alatta részletesebb szöveget tartalmaztak. A nyelv hivatalos, templomi formula volt, mégis feszült és szokatlan hangulatot hordozott. Egy uralkodó történetét írta le, akit eltávolítottak a rendből, és akinek a nevét később minden helyről kitörölték.

Gracie lassan tovább olvasott.

"A szent földek megsértése. Az isteni rend megszegése. A nép elhagyása a válság idején. A név eltávolítása minden feljegyzésből, a szellem elzárása az örök emlékezetből."

A szavak egyre súlyosabbá váltak, ahogy haladt előre a szövegben. A papirusz nem dicsőítés volt, hanem hivatalos elítélés.

Ekkor vette észre a tekercs sarkát.

A papír egyik része sötétebb árnyalatot kapott. Vöröses elszíneződés fedte, és egy kézlenyomat rajzolódott ki rajta. Az ujjak vonalai tisztán látszottak, a nyom friss hatást keltett a többi, régi anyag mellett.

Louis közelebb lépett, és hosszabban elnézte a foltot.

– Ez az utolsó érintés – mondta halkan. – Valaki akkor hagyta ott, amikor lezárták.

Gracie a lenyomatra nézett, majd vissza a szövegre. A papirusz súlya hirtelen másnak tűnt a kezében, mintha nemcsak egy szöveget, hanem egy lezárt történet végét tartaná.

Gracie felfigyelt a férfi szavaira, miközben finoman megfogta a pergament. A kézlenyomatok valóban valósághűek voltak. Visszatekerte a pergament. A kesztyűjén egy apró repedés alakult ki, miközben a papirusz sarkait óvatosan rögzítette. 

– A következő lépés az lesz, hogy vissza kell adni a nevét – mondta Louis.

9. fejezet

A sírkamra sötét és nyomasztó volt. A levegő forrón állt a szűk járatokban, nem mozdult, mintha beszorult volna a kőfalak közé. A nap már lebukott a horizont mögé, a sziklák mélyebb rétegei lassan hűlni kezdtek, de a belső járatokban még megmaradt a hőség. A falak nedvesség nélkül álltak, csak por és régi törmelék borította őket.

Gracie megtorpant, és letörölte a homlokáról az izzadságot. A levegő minden lélegzetnél nehéznek tűnt, a folyosó vége sötétbe veszett.

– Menjünk! – szólalt meg.

Louis bólintott.

Elhagyták a sírkamrát, és beléptek a folyosóba. A járat azonnal szűkebb lett. A falak közelebb kerültek egymáshoz, a vállmagasságban futó kövek szabálytalanul illeszkedtek, sok helyen már csak apró rések választották el őket.

A falak repedezettek voltak, régi sérülések futottak végig rajtuk. A mennyezetről homok hullott, a levegő sűrű és poros lett.

Louis végignézett a folyosón. A kövek mozdulni kezdtek, apró darabok peregtek le a magasból. A folyosó megremegett. 

– Hallod ezt?

A mélyből tompa rázkódás futott végig a járaton, majd újra visszatért, erősebben.

Gracie a fal felé kapta a fejét.

– Valami megindult. 

A következő pillanatban újabb kődarab zuhant le a mennyezetről.  A mennyezet megrepedt. A kődarabok először csak apró részekben váltak le, majd egyre nagyobb tömbökben zuhantak alá. A folyosó hangja megtelt a kövek egymásnak ütődésével. A járat egy része beomlott, a por és a kő teljesen betöltötte a teret.

– Most! – suttogta Gracie, miközben előrelökte Louist a nyílás felé. 

Louis előre mutatott.

– Ki innen!

Elindultak. A járat mögöttük sorra adta meg magát, kövek szakadtak le, por töltötte meg a teret. A hang egyre közelebbről érkezett, mintha a folyosó maga záródna rájuk.

Gracie vissza sem nézett.

– Gyorsabban! – szólt.

A kijárat fénye már látszott a távolban. A szűk nyílásnál friss levegő keveredett a porral, és a sivatag hangjai lassan visszatértek.

Ahogy kiléptek a felszínre, a hőség hirtelen körülvette őket. A mögöttük lévő járat még néhány másodpercig morajlott, majd a bejárat részben beomlott, és a homok elkezdte befedni a nyílást.

Gracie néhány lépést tett előre, és csak akkor lassított. A sivatag mögöttük csendes maradt, a bejáratot lassan befedte a homok. A forró levegő újra körülvette őket, a völgy eltűnt a tájban.

A mellékvölgy képe mindkettőjükben ugyanazt idézte fel, egy elzárt sírt a Királyok Völgye peremén, ahol egy név nélküli fáraó nyugodott. Egy uralkodó, akinek a nevét régi feljegyzésekből kitörölték, és akit csak töredékekből lehetett újra összerakni. A papirusz és a falakon talált jelek együtt egy elhallgatott történetet rajzoltak ki.

A visszaút lassan telt. A sivatagi ösvényeken egy helyi sofőrre bukkantak, aki turistákat és kutatókat szállított a környéken. Rövid egyeztetés után csatlakoztak hozzá, és egy terepjáróval indultak vissza Kairó felé. Az út hosszú volt, a sivatag fokozatosan átadta helyét a sűrűbb településeknek, majd a város elővárosainak.

Kairó zajos és zsúfolt volt a sivatag után. A forgalom, a hangok és az emberek tömege éles kontrasztot alkotott az előző napok csendjével. Gracie szinte azonnal visszavonult a munkájába. Napokon át a kairói intézetben és a szállásán dolgozott. A papiruszokat újra és újra kiterítette az asztalon, a jegyzeteket rendszerezte, és összevetette a hieroglifákat a korábbi leírásokkal. A töredékek lassan összeálltak. Egy név körvonalazódott, amelyet több forrásban következetesen eltávolítottak. A királylistákból, templomi feliratokból és hivatalos krónikákból is kiszorították. A kutatás végére egyértelművé vált, hogy az uralkodó története olyan eseményekhez kötődött, amelyeket az egyiptomi hagyomány szándékosan elhallgatott.

10. fejezet

Három hónappal később Gracie egy rangos egyiptológiai konferencia előadótermében állt, a vetítővászon előtt. A terem zsúfolásig telt tudósokkal, régészekkel, történészekkel és múzeumi kurátorokkal. A légkör feszültséggel terhes volt. Mindenki hallott a titokzatos felfedezésről, de senki nem tudta, mit fog Gracie bemutatni.

A dián egy ódon térkép képe villant fel, a mellékvölgyé, amelyet addig senki nem ismert. Gracie mély levegőt vett, majd kimondta:

– Hölgyeim és uraim… ma este bemutatok önöknek egy fáraót, akinek a nevét évszázadokkal ezelőtt megpróbálták eltüntetni a történelemből. Egy uralkodót, akit az istenek haragja sújtott, és akinek a sírhelye egészen mostanáig rejtve maradt a világ szeme elől.

A vetítővásznon lassan megjelent a hieroglifikus név. Egy név, amelyet több mint három évezrede nem ejtett ki emberi ajak.

Döbbent csend lett úrrá a teremben.

Gracie folytatta:

– A sír feliratai és a papiruszok tanúsága szerint uralma során a fáraó szembement a hagyományos istenrenddel, saját kultuszt alapított, és rituális átkot helyezett a birodalomra. A nevét ezért kitörölték, a sírját elrejtették, és mindazokat, akik őrizték a titkát, eltüntették a föld színéről.

A közönség tagjai feszülten figyelték, egyesek jegyzeteltek, mások hitetlenkedve rázták a fejüket.

– Tudom, hogy sokan kétségbe vonják majd a tanulmányom hitelességét – folytatta Gracie. – De a sír és a papiruszok eredetiségét több független vizsgálat is megerősítette. A kérdés az, miért próbálták eltüntetni Ankhperit.

A terem egyik sarkában Louis bólintott, és elégedetten figyelte Gracie-t.

Ahogy Gracie lezárta az előadását, a közönség néhány másodperc néma döbbenete után felcsattant a taps. 

A fáraó neve végre a világ elé került.