A fáraó, akit kitöröltek

1. fejezet

A napfény vékony csíkokban szűrődött be a magas, keskeny ablakokon át, megvilágítva a pergamenek sárgás lapjain táncoló porszemeket. Gracie Simpson, a Beni Szuef Múzeum egyiptológusa egy rozoga tölgyfaasztalnál ült, háttal a bejáratnak. Hosszú, hullámos szőke haja kontyba tűzve, világos vászonblúza gyűrötten simult testére.

Most egy ritka, több százéves királylistát tanulmányozott a kairói múzeumban. Ujjai finoman simultak végig a pergamen érdes felületén, óvatosan követve a hieroglifák sorát. Ismerős nevek tűntek fel egymás után: Dzsószer, Szenuszert, Hatsepszut… a történelem jól ismert alakjai.

De aztán valami megakadt a szemén.

A lista egyik szakaszán két név között furcsa üres hely tátongott. A pergamen itt megfakult, a tinta halványodott – de nem a természetes öregedés, hanem inkább egyfajta szándékos törlés nyomait viselte magán. Mintha valaki gondosan eltüntette volna a nevet, ügyelve arra, hogy a papirusz sértetlen maradjon.

Gracie közelebb hajolt, hunyorítva próbálta kivenni a maradék jeleket. A tapasztalat megtanította rá, hogy a részletek sosem hazudnak.

"Per...aa..." – olvasta ki nehezen.

A szófoszlány – per-aa, vagyis fáraó – ott derengő árnyékként tapadt a tekercs rostjai közé. A név többi része azonban elenyészett. Nem véletlenül. Valaki el akarta tüntetni.

Felkapta a jegyzetfüzetét, amely mindig nála volt. Gyorsan lejegyezte:

"Királylista – kihagyás: Per-aa [név hiányzik]. Törlés? Szándékos eltüntetés?"

Hátradőlt a nyikorgó széken. Az ösztönei – amelyek már nem egyszer mentették meg szorult helyzetekből – most is megszólaltak. Ez több volt egy puszta történelmi érdekességnél. Valaki valaha okkal akarta, hogy ennek a fáraónak a neve örökre eltűnjön a történelemből.

A helyi levéltáros, egy idősebb férfi, aki eddig hangtalanul pakolászott a polcok között, ekkor odalépett hozzá.

– Valami érdekeset talált, hölgyem? – kérdezte halk, rekedt hangon.

Gracie rápillantott, majd sejtelmes mosollyal válaszolt:

– Talán a történelem egyik legnagyobb elhallgatott nevét.

2. fejezet

Egy régi expedíciós jelentés híre jutott el hozzá két nappal később. A fáma szerint a jelentést – amely egy 1920-as évek végi ásatás során történt, gyanús eseményeket részletezett – kairói Levéltár Titkos Osztályán őrizték, és ami még különösebb: az iratot hivatalosan soha nem katalogizálták. Csak belső körök tudtak róla.

Gracie a hotel verandáján üldögélt, előtte kihűlt tea, a kézfejét a már megsárgult papírlapokon pihentetve. A pergameneken régi pecsétek árnyékoltak, a sorok között egyetlen bejegyzés visszhangzott a fejében:

"Expedition Al-Mazra'a – Classified Report".

Ismerős léptek közeledtek. Gracie fel sem pillantott. Tudta, hogy Louis az. A férje. Louis Steel régészeti rajzolóként és fényképészként dolgozott a feltárásokon, de valójában mindig több volt egyszerű segítőnél. Társ volt a kalandban, bajban, életveszélyben. Lehuppant mellé.

– Megvan – szólt rekedten.

Gracie felnézett, kék szemeik egy pillanatra összekapcsolódtak. Nem volt szükségük szavakra. Évek óta együtt járták a sivatagot, sírokat, romvárosokat, és túl sokszor keveredtek már bajba ahhoz, hogy most különösebb magyarázat kelljen.

– Ki segít nekünk? – kérdezte Gracie halkan.

– Egy öreg irattáros. Khalid. Több mint negyven éve dolgozik ott, és állítólag tud a jelentésről. Cserébe kér valamit.

Gracie elmosolyodott, ahogy Louis előkotort egy régi fényképet a zsebéből.

– Már megszereztem – mondta Louis, miközben a képet az asztalra tette. – Még ma éjjel bemegyünk. Akkor lesz szolgálatban.

Gracie bólintott.

A Levéltár épülete az éj leple alatt komorabbnak tűnt, mint nappal. Az udvar sarkában egy olajlámpa derengése táncolt, miközben két egyenruhás katona fáradtan támaszkodott a falnak. Gracie és Louis hangtalanul lopakodtak az árnyékban. A férfi halkan odasúgott:

– Még mindig úgy gondolod, hogy ez jó ötlet?

Gracie halkan elnevette magát.

– Eddig bármikor kérdezted ezt, mindig kalandos vége lett. Miért most változtatnánk? Különben is, csak kölcsön vesszük.

Louis elvigyorodott, majd továbbosontak. A hátsó kapu nyitva várta őket, Khalid ígéretéhez híven. A folyosókon por lepte irattartók sorakoztak, a levegőben régi papír és dohos szövet illata ült. Khalid egy rejtett oldalsó helyiségben várta őket.

– Itt van – súgta az öreg, a kezében barna bőrkötéses dossziét szorongatva.

Gracie átvette, és már nyitotta is volna, amikor a távolból léptek közeledtek. Louis arca megfeszülve jelezte, amit ő is hallott.

– Mozgás – mondta Gracie.

A két régész tapasztalt mozdulattal suhant végig a polcok között. Louis rutinosan biztosította hátulról az utat, miközben Gracie elöl utat tört. Az egyik ablakot kitolták, és egyenként leereszkedtek a sikátorba.

Khalid azonban lemaradt. Egy kéz ragadta meg hátulról. Louis már nyúlt volna érte, de Gracie megragadta a karját.

– Menjünk – súgta. – Már nem tudunk segíteni.

Az utcára érve Louis megállt egy pillanatra.

– A fényképet legalább megkapta – mondta halkan.

Gracie bólintott.

– Az expedíciós jelentés viszont nálunk van.

A sötét szobájukban, a hotelban kibontották a dossziét. A papírok megsárgult lapjai közt elmosódott fényképek, kézzel rajzolt térképek és egy naplóoldal. Louis leült a fény gyűrűjébe, kezébe vette a fotót.

– Nézd ezt – mondta. – Ez a kép az ásatáson készült. De ez itt… nem lehet.

Gracie fölé hajolt. A képen egy férfi állt, oldalán egy díszes bot, arcán kivehetetlen vonások. A kép hátulján egy név: Saif.

A szíve egy pillanatra kihagyott.

– Elképesztő!

3. fejezet

A kairói város ébredni kezdett, a piacokon már kávéillat és friss lepények illata szállt, de Gracie Simpsont és Louis Steelt nem érdekelte a város zajos nappala. Ők a múlt egy darabját tartották a kezükben.

A megszerzett expedíciós jelentés széttárt lapjai a hotel szobaasztalán hevertek. A lapokon tintafoltok, kopott betűk, gyűrött szélű térképek. De a legkülönösebb mégis egy bejegyzés volt, amit Gracie korábban észrevett:

"Utolsó bejegyzés: Abu-Ra temploma, 1927. Elveszett."

Gracie ujjai finoman követték a sorokat.

– Tudtál erről a helyről? – kérdezte Louis, miközben egy kifakult fényképet forgatott, amelyen négy régész állt egy romos oszlopcsarnok előtt.

– Soha nem hallottam róla. Pedig az összes ismert lelőhelyet átnéztem már. Ez a templom a hivatalos listákon sincs rajta.

Louis bólintott.

– Az expedíció névsora is érdekes – jegyezte meg. – Nézd, itt van egy bizonyos Dr. Elias Marchand. Eltűnt 1927. novemberében, állítólag a templom romjai közt halt meg, de a holttestét soha nem találták meg.

Gracie elvette a papírlapot, és átfutotta a jelentés vonatkozó részét. A beszámoló rövid volt:

"Dr. Marchand utolsó ismert tartózkodási helye: Abu-Ra temploma. További feljegyzés nincs."

De egy kézzel írt margóra jegyzetelt sor még ott halványlott:

"A papiruszok között találták meg. Halott volt. De nem a romok végeztek vele."

Gracie szíve gyorsabban kezdett verni.

– Valaki megölte – mondta halkan.

Louis összeráncolta a homlokát.

– Vagy valami.

A papiruszok között talált test képe önkéntelenül is előtört Gracie képzeletében. A régi jelentésekben sosem részletezik, milyen állapotban volt a holttest, csak azt, hogy senki nem akart többet a templom közelébe menni. Az expedíciót másnap leállították, a maradék papiruszokat elégették, és a hely pontos koordinátáját eltüntették a térképekről.

– Meg kell tudnunk, miért – szólalt meg Gracie. – Ha valaki el akarta tüntetni a fáraó nevét, és valaki belehalt, akkor a templomban még ott van valami, amitől félnek.

Louis elmosolyodott.

– Mindig tudtad, hogyan keverj minket bajba.

A Levéltárban talált dosszié egyik mellékelt térképvázlatán halványan látszott egy felirat:

"Abu-Ra, ismeretlen eredetű szentély, elhagyatva 1804 óta."

Másnap Gracie felkereste Sabrit, egy régi ismerőst a fajjúmi rendőrségnél, aki időnként segített a régészeknek elintézni egy-egy kényesebb engedélyt. Mosollyal az arcán fogadta őket az állomás hűvös irodájában.

– Abu-Ra? – kérdezte Sabri, majd elmerengett a neve hallatán. – Nem ajánlom. Az a hely halott.

– Pontosan ezért érdekel minket – válaszolta Gracie. – Mi történt 1927-ben?

Sabri hosszan nézett rájuk, majd kinyitott egy régi, poros aktát a polc tetejéről. Egyetlen, megsárgult lapot húzott elő. A feljegyzés mindössze néhány sort tartalmazott:

"Elias Marchand haláleset – zárt jegyzőkönyv. Az ügy vizsgálatát felfüggesztették. A helyszínen rendellenes nyomokat és ismeretlen hieroglifákat találtak. Az expedíció többi tagja elhagyta a lelőhelyet."

– A testet valóban a papiruszok között találták meg – mondta Sabri komoran. – De a bőrén furcsa jelek voltak. Mintha valami beleégette volna.

Gracie és Louis összenézett.

– Mi lett a többiekkel? – kérdezte Louis.

– Egyikük két héttel később balesetet szenvedett. A másik eltűnt Alexandriában. A harmadik… öngyilkos lett. Úgy mondják, a haláluk előtt mind ugyanazt a nevet mondogatták.

– Melyiket? – súgta Gracie.

Sabri lehalkította a hangját.

– Egy kitörölt fáraó nevét. Akit azóta sem jegyez fel senki. Csak úgy hívták: A Névtelen.

4. fejezet

A vibráló lámpafény árnyékokat vetett a falra, ahogy Gracie, Louis és Sabri a megsárgult lapokat bújták. A dosszié, amit Louis az éjszakai akció során szerzett meg, még mindig régi papír illatot árasztott. Az expedíciós jelentések és régi levelezések közt egy sarkából leszakadt pergamenlapot találtak, amely másnak talán csak egy összefirkált vázlatnak tűnt volna.

De Gracie szeme azonnal ráismert a formákra.

– Ez… – szólalt meg halkan. – Ez a Királyok Völgye.

A térképen halványan kirajzolódott a völgy főága, rajta a már feltárt sírok megjelölésével, ahogy a hivatalos térképeken is szerepeltek. De a lap szélén, egy alig kivehető ceruzavonás mutatott egy keskeny, elágazó mellékvölgyet – amit egyetlen ismert térképen sem tüntettek fel.

Gracie ujjai követték a vonalat, amely egy pontnál véget ért, mellette kézzel írott jelzés:

"A Névtelen sírja".

Louis a térképre hajolt.

– Ezt sosem publikálták – mondta fojtott hangon. – Minden hivatalos térképről eltüntették.

Sabri bólintott.

– Voltak időszakok, amikor a kairói levéltárban bizonyos iratok egyszerűen… eltűntek. Politikai parancsra, vallási okokból, vagy mert túl veszélyesnek ítélték őket. Az egyiptomi történelemnek is vannak elfeledett lapjai.

Gracie a kezébe vette a térképet. A pergamen szélén látszott, hogy valaki megpróbálta letépni róla a mellékvölgyet jelző részt – de valami miatt meghagyta.

– Ha ez igaz – suttogta – akkor a mellékvölgy még ott lehet elrejtve. És ha ott van, abban lehet a Névtelen sírja is. Az, akinek a nevét eltörölték a királylistákról. Aki miatt Elias Marchand meghalt.

Louis elgondolkodva nézte a térképet.

– Mi van, ha azért törölték ki, mert olyasmit tett, amit még az istenek is megtiltottak?

Sabri halkan szólalt meg.

– A legenda szerint volt egy fáraó, aki halála után sem nyugodott. Aki magával akarta vinni a titkokat, amelyeket soha nem lett volna szabad felkutatni. És akit ezért eltöröltek az időből.

A szobában pillanatokra csak a lámpa halk zümmögése hallatszott.

Gracie megigazította rég elnyűtt jegyzetfüzetét, és jegyzetelni kezdett.

– Ki kell jutnunk oda. Mielőtt más megtalálja. Vagy mielőtt azt, ami ott van, valaki kiszabadítja.

Louis bólintott.

– Keresek egy helyi vezetőt. Te addig derítsd ki, hány hivatalos expedíció volt a Királyok Völgyében 1927-ben. Valaki tudott erről a mellékvölgyről.

Gracie bólintott, majd a térképre nézett.

"A Névtelen sírja"

A legenda él, és a térkép megmutatta, hová kell menniük, hogy végre szembenézzenek az időben elfeledett átokkal.

A szobán kívül felharsant a város éjjeli moraja, de idebent már csak egyetlen dolog számított: megtalálni a tiltott völgyet.

5. fejezet

Néhány nappal később Louis talált egy helyi sofőrt, aki jól ismerte a völgy rejtett ösvényeit. Gracie-vel együtt egy teherautó platóján utaztak Luxor felé. A sofőr egy mogorva öreg beduin volt, aki csak ritkán szólalt meg, és akkor is csupán rövid, rekedtes figyelmeztetéseket morogva.

"Az a hely elátkozott."

A város utcáin, amikor elindultak, Louis már észrevette. Egy fekete ruhás férfi, arcát kendő takarta, csak a szeme látszott ki a sötét anyag mögül. Először a bazár sarkán tűnt fel, majd a sikátor végében.

Louis odahajolt Gracie-hez.

– Van egy követőnk – suttogta. – Legalább egy.

Gracie megfeszítette az állkapcsát.

– Gondoltam. Már Kairóban is éreztem valamit.

A teherautó elhagyta a várost, és a sivatagi út felé kanyarodott. A Nap lassan felkúszott a horizont fölé, ám a hőség még csak most kezdett igazán fojtogatóvá válni. A távolban piramisok és omladozó romok sziluettjei rajzolódtak ki a homokból.

A ponyva árnyékából lassan előtűnt egy alak. Fekete ruhát viselt, arcát sötét kendő takarta. Nem indult utánuk a teherautón, hanem egy dűne peremén állva, hosszú botjára támaszkodva nézte, ahogy elhaladnak.

– Louis – szólalt meg Gracie halkan. – Ő nem egyszerű követő. Ő valaki abból a rendből.

– Miféle rendből?

Gracie elővett egy megsárgult jegyzetlapot. Rajta néhány hieroglifaszerű jel, amit még Kairóban másolt le egy régi pergamen széléről.

– Ők, akik őrzik a Névtelent – fordította Gracie. – Ez egy titkos testvériség neve volt. Egy rend, ami azért létezett, hogy elrejtse és megvédje a kitagadott fáraó nevét és sírját. Ha valaki közel került a titokhoz, eltűnt. Mint Marchand. Mint a régi expedíció.

Louis felnézett a dűnék felé, de a fekete ruhás már nem volt ott.

A homokban csak lábnyomok maradtak.

– Ha igaz, amit mondasz – morogta – akkor nem fogják hagyni, hogy mi eljussunk a mellékvölgybe.

A teherautó lassított. Elérték a völgy bejáratát. Egy szűk, alig észrevehető ösvény vezetett tovább a hegyek közé, ahol a térkép szerint a mellékvölgy kezdődött.

A sofőr megállt, és halkan annyit mondott:

– Tovább nem megyek.

Gracie és Louis leszálltak, magukhoz vették a térképet és a felszerelést. A hőség vibrálva táncolt a levegőben, a távolban pedig újra felbukkant egy fekete pont a dűnék peremén.

Louis összeszorította az öklét.

– Nem maradunk sokáig egyedül.

Gracie a keskeny ösvény felé intett.

– Akkor sietnünk kell. Ha ez tényleg a Névtelen sírja, és ha igaz a legenda… akkor nem csak a rend fogja megpróbálni megállítani minket. Hanem az is, ami odalent vár.

A Nap perzselő fénye alatt, a sivatag időtlen csendjében ők ketten elindultak a tiltott mellékvölgy felé.

6. fejezet

A mellékvölgy bejárata előtt a hőség vastag, láthatatlan takaróként nehezedett a tájra. Gracie egy pillanatra megállt, a térképet tanulmányozta, amit a régi dossziéból halásztak elő.

– Itt van – bökött rá egy alig észrevehető jelre. – A homokkőfal pereménél kell lennie egy bejáratnak.

Louis letérdelt, és végigsimított egy félig betemetett kőlap szélén. Ujjai alatt barázdált hieroglifák rajzolódtak ki.

– Ez itt. "Aki belép, a homok gyermekeivé válik." Csodás… – morogta.

Gracie letörölte a követ, és megnyomott egy díszes, sakálfejes vésetet. A föld tompán reccsent, és lassan félrehúzódott egy szűk nyílás, ahonnan hűvös, dohos levegő áradt elő.

– Tipikus – jegyezte meg Louis. – Az ókori egyiptomiak vagy nagyon nem akarták, hogy bemenjenek idegenek, vagy külön élvezték az efféle halálos játékokat.

Gracie elővette a lámpását.

– Inkább mindkettő.

A járat szűk volt és alacsony, a falakat kifakult freskók borították. A festett alakok mintha figyelték volna őket, ahogy egyre beljebb haladtak. A levegő nehéz volt, fűszeres és kesernyés szag keveredett benne.

Röviddel ezután egy szűk folyosóra jutottak, ahol a középen elterülő kőlapos padlót sűrű vésetek borították. Gracie megállt, térdre ereszkedett, és ujjaival végigsimította a rajzolatokat.

Alig mondta ki, Louis lába alatt megmozdult egy kőlap. Halk kattanás hallatszott, és a fal réseiből bronztüskék csaptak ki. Az egyik végigszántotta Louis ingjét.

– Remek! – sziszegte, és a falhoz lapult.
Gracie gyorsan egy keskeny, sötétedő ösvényt mutatott.

– Arrafelé. De csak a világosabb kövekre lépj! A sötétek alatt üres gödrök vannak.

A járat végén egy újabb terembe értek, ahol a mennyezetre erősített agyagedények lógtak. Louis felnézett.

– Szurokkal töltött edények – mondta rekedten. – Ha valamit rosszul mozdítunk meg, ránk zúdul, és lángra kap az egész.

Gracie a falat kutatta, míg meg nem talált egy alig látható követ.

– Ha ezt elfordítom, elvileg kiakasztja a reteszt.

– Elvileg?

Gracie megvonta a vállát.

– Régi építmények. Akkoriban sem működhetett mindig hibátlanul.

Mégis elfordította. Az edények tartókötelei megfeszültek, de nem szakadtak le. Egy pillanatig mindketten némán figyeltek.

– Még élünk – sóhajtott Louis, majd kényszeredetten elmosolyodott.

A folyosó végén egy hatalmas kőajtó állta útjukat. A kapu felett sorakozó hieroglifák komoran figyelmeztettek:

"Aki belép, többé nem tér vissza a fénybe."

Louis felnézett rá, és kissé ironikusan jegyezte meg:

– Milyen barátságos.

– Inkább halálos… – súgta Gracie, miközben előhúzta a megkopott térképet. Zseblámpája fényével pásztázta a papír felületét, hogy kivegye a halvány vonalakat és jelöléseket.

– Innen már csak egy terem van a sírig. De előbb át kell jutnunk ezen – mondta halkan, miközben ujjával végigkövette a folyosó rajzát.

Louis közelebb lépett a kapuhoz, és végigsimította a kő sima felületét.

– Ez tényleg… őrjítő. Hogy tudták ezt építeni több ezer évvel ezelőtt? – morfondírozott.

A kőajtó mellett egy különös mechanizmus állt. A helyiek szerint lehetetlen volt kinyitni… hacsak nem ismerték a jelet. Gracie elővette a térképet, és emlékezett rá, hogy valaki halvány kézírással odajegyezte: "a kulcs a sakál szeme alatt rejlik". Szeme azonnal a falon keresték a szimbólumot: egy sakálfejet két holdsarló között. És ott volt, éppen a bal sarokban.

– Megvan – lehelte, és közelebb hajolt, óvatosan megnyomva a rejtett kapcsolót.

Egy halk, dörgő kattanás hallatszott, majd a kőajtó lassan oldalra kezdett csúszni, és előtűnt egy sötét terem.

A fáraó sírhelye.

Louis Gracie-re nézett, arcán a feszültség és izgalom keveredett. Gracie végignézte a belső teret a zseblámpával. A padlón halvány vésetek, apró lyukak és repedések jelezték, hogy minden lépésre vigyázni kell.

– Minden kő alatt lehet csapda. Az évszázadok alatt ide mindent beépítettek, ami megölhet – mondta halkan, majd a zseblámpát a fal mentén vezetve felfedezte a következő szimbolikus jelet.

Louis közelebb lépett, és halk sóhajjal jegyezte meg:

– Innentől tényleg nincs visszaút.

Gracie sóhajtott, és megmarkolta a lámpáját.

– Nem volt eddig sem.

7. fejezet

A sírkamra mélye teljes sötétségbe burkolózott. Gracie lámpájának fénye táncolva vetett árnyékokat a falakra, ahol félig kifakult hieroglifák és jelenetek sorakoztak. Mind ugyanazt mesélték el: egy hatalmas fáraó trónon, körülötte papok, harcosok és istenek. De minden képen a fáraó arca hiányzott, és a neve gondosan ki volt kaparva a kőből, mintha örökre el akarták törölni emlékét.

Gracie óvatosan lépett a kamrába, Louis néhány lépéssel mögötte haladt.

– Ez nem olyan, mint a többi sír – suttogta a férfi, mintha tartott volna attól, hogy felveri a síri csendet.

Gracie egy pillanatra lehunyta a szemét, a hely levegője nehéz volt, mintha több ezer évnyi harag és fájdalom kavargott volna benne. Amikor újra kinyitotta, a világ megváltozott.

A sírkamra helyén egy fénylő trónterem jelent meg. Az oszlopok csillogtak az arany és lazúrkő burkolattól, és a légben mirha és tömjén illata szállt. A trónon egy alak ült – sudár, arany és kék koronában, vállán szkarabeuszokkal díszített köpeny. Tekintete büszke volt és szomorú. A fáraó.

A terem tele volt udvari méltóságokkal, papokkal és harcosokkal, de valami baljós árnyék lengte be a képet. A jelenlevők közül néhányan suttogtak, és Gracie érezte a hűvös árulás leheletét a levegőben.

A fáraó felemelte kezét, mintha valamit mondani akarna, ám ekkor a papok közül egy sötét köpenyes alak előrelépett, és egy tárgyat mutatott fel – egy kőtáblát, rajta egy átokkal.

A fáraó arcán felismerés és kétségbeesés suhant át. A jelenet körül Gracie számára ismeretlen nyelven suttogás kezdődött:

"Nekem is volt nevem… az Ég fiai között. Ők elvették tőlem, hogy lelkem ne találjon haza. Árulók között nyugszom, de ébredésem eljövend."

A fáraó szeme Gracie-re szegeződött. Nem a látomásban – egyenesen rá. És akkor a világ megremegett.

Gracie zihálva kapta el a fejét, és újra a sötét sírkamrában találta magát. A lámpás fénye pislákolt, Louis aggódva hajolt fölé.

– Gracie! Mi van veled?

A nő a falnak támaszkodva vett egy mély levegőt.

– Láttam… őt – suttogta. – A fáraót. Tudta, hogy itt vagyok.

Louis elkerekedett szemmel nézett rá.

– Te most komolyan…? Látomásod volt?

Gracie bólintott, és a falra mutatott.

– Azért törölték ki a nevét, hogy soha ne találjon vissza. De valaki… valaki vissza akarja adni neki.

A falon, ahová mutatott, a sötétben halványan felderengett egy véset: egy kitörölt név helye, s alatta egy szó, amit a fáklya fénye most olvasni engedett.

"A Visszatérő."

Gracie megborzongott.

– És mi épp most törjük fel a sírját.

Louis nyelt egyet, és halkan megszólalt.

– Akkor remélem, hogy a legendák hazudnak.

De egyikük sem hitte igazán.

8. fejezet

Amikor a fedél elmozdult, a por lassan felszállt. Odabent egy gondosan feltekeredett papirusz feküdt egy edényben. Gracie megállt egy pillanatra, mielőtt hozzáért volna. A fény megcsillant a megfakult, repedezett széleken, mégis meglepően épen maradt pergamenen. Felvette, ujjai alatt a kesztyű finom textúrája súrolta a papiruszt. Egy rövid, feszültséggel teli csend ereszkedett a kamrára.

Lassan kibontotta a tekercset. A szöveg sűrűn egymás mellé rótt jelekből állt, de nem a megszokott hieroglifák, hanem valami sokkal ősibb, szinte nyers írásformával. Ahogy a papirusz szélei kiegyenesedtek, egy név vált olvashatóvá a középső sorban:

"Ankhperi."

Gracie szíve egy pillanatra kihagyott. A név, amely a hivatalos uralkodói listákról hiányzott, és amelyről a történelem évszázadok óta hallgatott.

A tekercs további sorai sötét történetet tártak fel: egy fáraó, aki megszegte az istenek törvényeit, és akit az örök életből is kitöröltek. A papirusz nem csupán ítélet volt, hanem egy átok hordozója – egy uralkodó emlékének utolsó nyoma.

Gracie mély levegőt vett. Tudta, hogy amit a kezében tart, az nemcsak egy felfedezés, hanem egy veszélyes történet kezdete is.

"A szent földek megszentségtelenítésére és az istenek elleni bűnök sorozatára. Egy nép, amelyet elárult, egy szellem, amelyet nem akarnak visszahozni."

Gracie észrevette, hogy a tekercs sarkában egy friss, vérvörös kézlenyomat borítja el a papír egy részét. Az ujjak finom részletei tisztán kivehetőek voltak, a vizes festék még nem száradt meg teljesen.

Louis azonnal megfigyelte a kézlenyomatot, és óvatosan hozzálépett Gracie mellé.

– Az utolsó őr – mondta, miközben alaposan megvizsgálta a kézlenyomatot. – Egy friss, vérrel teli kézlenyomat. Valaki nemcsak hogy utolsóként érintette meg, hanem még az áldozatokat is eltemette.

Gracie felfigyelt a férfi szavaira, miközben finoman megfogta a pergament. A kézlenyomatok nemcsak hogy nem illenek a történethez, hanem olyan szinten valósághűek voltak, hogy úgy tűnt, mintha az őr képes lett volna megérinteni a múltat.

– Ez a pergamen nemcsak egy dokumentum – mondta Gracie komolyan. – Ez egy figyelmeztetés. Valaki tudta, hogy megtaláljuk. És már nemcsak a múlttal van dolgunk. Azok, akik a titkokat őrzik, most a mi nyomunkat követik.

Louis elfordult a szarkofágtól, és a sírkamra sötét sarkába nézett. Az éles hallása figyelmeztette: valami más is figyelte őket. Valaki, aki nem volt kíváncsi, csak nyomot hagyott.

Gracie visszatekerte a pergament. A kesztyűjén egy apró repedés alakult ki, miközben a papirusz sarkait óvatosan rögzítette. A tekercs egy életforma volt. És ő tudta, hogy most nem csupán tudományos felfedezésről van szó. Az istenek haragja, a fáraó neve, és az árulás most mind életre keltek.

– A következő lépés: a nevét vissza kell adni – mondta Louis halkan.

9. fejezet

A sírkamra sötét és nyomasztó volt. A levegő forrón állt a szűk járatokban, mintha nem lenne hova áramolnia. A nap már lebukott a horizont mögé, a hűvösség pedig lassan belopódzott a sziklák közé. Gracie megtorpant, és fáradtan letörölte a homlokáról az izzadságot. Aztán megmerevedett.

Mozgás. A távolban egy alak jelent meg: fekete ruhában, arcát kendő fedte, csak egyetlen szeme villant ki a sötétből. Ő volt az, aki már hetek óta követte őket. És most nem volt egyedül – három másik állt mellette.

– Menjünk! – szólalt meg Gracie.

Louis bólintott, de arcán látszott: tudta, hogy ketten együtt sem lesz könnyű dolguk.

Kiszaladtak a sírkamrából egyenesen a folyosóra. A járatok egyre szűkebbek lettek, a kövek között alig maradt rés. Mögöttük közeledtek az üldözők, lépteik visszhangja betöltötte a folyosót.

– Nincs visszaút – mondta Louis halkan, mégis határozottan.

Gracie szíve összeszorult. A fekete ruhás alakok nem egyszerű bérgyilkosok voltak – egy régi, titkos rend tagjai. És most itt voltak, karnyújtásnyira.

A fal mellett Louis észrevett egy ősi mechanizmust, amelyről korábbi feljegyzésekben olvastak. A fáraó építtette, hogy megvédje a sírt. Felkapott egy vastag rudat, és a szikla alatt futó csőhöz illesztette.

– Ha nem sikerül… ránk omlik minden – morogta.

Gracie szeme kitágult, de nem szólt. Csak figyelte, ahogy Louis megnyomja a szerkezetet.

A föld megremegett. A sziklák megindultak, és hatalmas dübörgéssel zuhantak le. A fekete ruhás alakok megpróbáltak futni, de a járatok beszűkültek. A kőzuhatag elnyelte őket – kiáltások visszhangzottak, majd csend lett.

Gracie és Louis nem álltak meg. Tudták, hogy ha nem jutnak ki időben, rájuk is ugyanaz vár. A völgy egyetlen hatalmas sírrá vált, amely bezárult üldözőik felett.

– Most! – suttogta Gracie, miközben előrelökte Louist a nyílás felé. A két alak árnyéka eltűnt a fényben, miközben mögöttük a völgy romjai végleg összedőltek.

10. fejezet

Louis a zsebéből elővett egy foszladozó papírdarabot: a térképet. A szélei szétmállottak, a rajzok alig kivehetőek voltak, de a hely, amelyet mutatott, örökre beégett Gracie emlékezetébe. Egy mellékvölgy, távol a Királyok Völgyétől, ahol egy név nélküli fáraó sírja rejtőzött. Egy uralkodóé, akit évszázadokkal ezelőtt kitöröltek a történelemből, neve minden feljegyzésből eltűnt, mint akit maga az isteni harag ítélt feledésre.

– Tudod, mit jelent ez? – szólalt meg halkan Louis. – Ha ezt nyilvánosságra hozzuk…

Gracie azonban már meghozta a döntést. Nem hagyta, hogy a félelem irányítsa. A múlt elhallgatott árnyai nem tarthatják fogva az igazságot. Napokon át tanulmányozta a völgyben talált papiruszokat és hieroglifákat, rekonstruálta a királyi név jegyeit, és rájött, hogy az eltüntetett fáraó neve nemcsak a történelem szégyenfoltja volt, hanem egy elfeledett korszak kulcsa is.

Három hónappal később Gracie egy rangos egyiptológiai konferencia előadótermében állt, a vetítővászon előtt. A terem zsúfolásig telt tudósokkal, régészekkel, történészekkel és múzeumi kurátorokkal. A légkör feszültséggel terhes volt. Mindenki hallott a titokzatos felfedezésről, de senki nem tudta, mit fog Gracie bemutatni.

A dián egy ódon térkép képe villant fel – a mellékvölgyé, amelyet addig senki nem ismert. Gracie mély levegőt vett, majd kimondta:

– Hölgyeim és uraim… ma este bemutatok önöknek egy fáraót, akinek a nevét évszázadokkal ezelőtt megpróbálták eltüntetni a történelemből. Egy uralkodót, akit az istenek haragja sújtott, és akinek a sírhelye egészen mostanáig rejtve maradt a világ szeme elől.

A vetítővásznon lassan megjelent a hieroglifikus név. Egy név, amelyet több mint három évezrede nem ejtett ki emberi ajak.

A teremben döbbent csend lett úrrá.

Gracie folytatta:

– A sír feliratai és a papiruszok tanúsága szerint uralma során a fáraó szembement a hagyományos istenrenddel, saját kultuszt alapított, és rituális átkot helyezett a birodalomra. A nevét ezért kitörölték, a sírját elrejtették, és mindazokat, akik őrizték a titkát, eltüntették a föld színéről.

A közönség tagjai feszülten figyelték, egyesek jegyzeteltek, mások hitetlenkedve rázták a fejüket.

– Tudom, hogy sokan kétségbe vonják majd a tanulmányom hitelességét – folytatta Gracie. – De a sír és a papiruszok eredetiségét több független vizsgálat is megerősítette. A kérdés már nem az, hogy létezett-e ez a fáraó, hanem az, hogy miért próbálták elfeledtetni.

A terem egyik sarkában Louis bólintott, és elégedetten figyelte Gracie-t.

Ahogy Gracie lezárta az előadását, a közönség néhány másodperc néma döbbenete után felcsattant a taps. 

A fáraó neve végre a világ elé került.