A fekete macska medálja

1. fejezet

Oscar, a kék macska, aki mindig is titokzatos módon bukkant fel Gracie Simpson életében, hogy különös módon segítse a rejtélyek kibogozásában, most valami megmagyarázhatatlan és baljós változáson ment keresztül. Az a játékos, kíváncsi és szinte emberi intelligenciával bíró lény, aki évek óta mellette járt a piramisok sötét folyosóin és az elfeledett sírok poros termeiben, most fáradt lett. Nem mintha megöregedett volna – a mozdulatai továbbra is kecsesek voltak, bundája ugyanolyan selymesen csillogott a sivatagi fényben, de a tekintete… az valahol máshol járt.

Eleinte Gracie nem tulajdonított különösebb jelentőséget a változásnak. A macska továbbra is ott volt – csendben, hűségesen, ahogyan mindig is. De valami hiányzott. Az a szikra, a titkok utáni olthatatlan kíváncsiság, ami valaha összekötötte őket, kihunyt.

– Mi van veled, Oscar? – suttogta Gracie egy estén, miközben megsárgult pergameneket böngészett egy rég elfeledett templom kriptájában. – Emlékszel, mikor a Kígyók sírkamrájában a segítséged nélkül soha nem találtam volna meg azt a titkos ajtót? Most meg… – hangja elhalt a félhomályban.

Oscar csak lassan kinyújtotta a mancsát, ásított, majd hátat fordított neki. A szeme, amely mindig olyan volt, mint két apró, kékes fényű zafír, most tompán csillogott. Üresen. Mintha valami ősi, túlvilági hatalom elragadta volna belőle a lelket, ami addig a Gracie–vel közös titkokhoz láncolta.

Ahogy teltek a napok, Gracie egyre nyugtalanabb lett. Oscar nem kísérte őt a feltárásokhoz, nem figyelte többé az izgalmas leleteket, és még a hívó szavára sem reagált. Mintha már nem ebben a világban lett volna.

Egy este, amikor Gracie végre feltárt egy régi fáraó elfeledett temetkezési helyét, amelyről a legendák szerint még az istenek sem mertek beszélni, Oscar váratlanul felegyenesedett a helyéről. Gracie szíve megdobbant.

– Végre… – lehelte reménykedve.

De a macska nem sietett hozzá, csak állt ott, a sápadt holdfényben, bundája szinte világított a sötétben. Hosszú ideig nézte Gracie-t. Olyan tekintettel, amely egyszerre volt ismerős és idegen.

Aztán Oscar lassan elindult a templom sötét sarka felé, egy olyan rés felé, amelyről Gracie addig észre sem vette, hogy ott van. Az árnyékok elnyelték a kék bundáját, és mielőtt végleg eltűnt volna, egyetlen utolsó pillantást vetett rá – egy olyat, amiben búcsú, figyelmeztetés és szomorúság keveredett.

Gracie a szívéhez kapott. Tudta, hogy valami sokkal nagyobb és régebbi erő munkál a háttérben. Oscar nem egyszerűen elhagyta őt. Valami vagy valaki magához szólította. Talán az a hatalom, amelyhez köze volt a fáraó elfeledett sírjának is… talán Oscar mindig is több volt, mint egy egyszerű macska.

Attól az estétől kezdve Gracie egyedül dolgozott tovább. A homokba temetett titkok, a rejtélyes jelek és a halottak suttogása most már kizárólag rá hárult. De a templom sarkából néha mintha két halványkék szempár figyelte volna.

És Gracie tudta – Oscar valahol ott van. De már nem egészen önmaga.

2. fejezet

Egyik este, Gracie halványan pislákoló lámpafénynél régi jegyzeteit rendezgette. Oscar a padlószőnyegen pihent. Gracie megmerevedett. Valami sötét árnyék suhant át a szoba túlsó sarkában. A levegő megdermedt, s egy furcsa, jeges szél futott végig a szobán, megborzongatva Gracie bőrét. Az ablak lassan, hangtalanul becsukódott, mintha egy láthatatlan kéz húzta volna be. A függöny halkan meglengett, majd elcsendesedett.

A sötét sarokból egy fekete macska bukkant elő, bundája fényesen csillogott a gyér fényben. Szeme borostyánszínűn izzott. Lassan, kecses léptekkel lépett előre, farka magasra emelkedett, és a mozdulatai baljós eleganciát sugároztak.

Gracie megtorpant, és önkéntelenül hátrahőkölt, miközben szíve vad dobbanásokkal jelezte a hirtelen jött izgalmat. A macskára meredt.

– Hát te hogy jutottál be?

A macska megállt, és furcsa, átható pillantásokat vetett Oscarra, aki még mindig lustán hevert a földön, mintha nem is érzékelné a világot maga körül. A macska mozdulatlan volt.

Pár éve furcsa, megmagyarázhatatlan képessége jelentkezett – látomások, különös álmok, és néha a macskák mintha a gondolatain keresztül szólították volna meg. Eleinte csak baljós sejtések voltak, majd tisztán érthető, mégis hangtalan szavak. És most, ebben a dermedt pillanatban, a fekete macska tekintete rá szegeződött, s Gracie tisztán hallotta a fülében a macska gondolatait:

– A kérdés nem az, hogy ki vagyok – dorombolta –, hanem hogy miért nem figyelsz arra, aki mindig itt van. Ó, Gracie… már régóta tudtad, hogy valami nincs rendben Oscarral, igaz?

Gracie meglepődött, amint meghallotta a macska hangját a fülében. Képtelen volt elszakítani a tekintetét a fekete lénytől.

– Te tudsz beszélni?

A macska bólintott.

Gracie eltöprengett rajta, de inkább félretette a gondolatot, és kérdéssel folytatta:

– Miért… miért viselkedik így?

A macska lassan tett egy nyolcast Gracie lábai közt, bundája finoman súrolta a nő bokáját, mire Gracie önkéntelenül is összerezzent.

– Ő az, aki elfelejti a titkokat, hátat fordít a rejtélyeknek, és lemond az igazság kereséséről. Én pedig az vagyok, aki mindezt látja… és formálja. Oscar… többé nem az, akit valaha ismertél. Ő most egy másik létezés része.

Gracie Oscarra nézett, aki egy pillanatra felnyitotta a szemét, de tekintetében idegen fásultság lapult. Azok a szemek már nem ugyanazok voltak – mintha a lelke mélyén valami elveszett volna.

– Mi történik veled, Oscar? – kérdezte kétségbeesetten.

A fekete macska gúnyosan felnevetett, a hangja egyszerre volt játékos és dermesztő.

– Neki egyetlen feladata van: pihenjen, amíg ki nem merül teljesen. És te, Gracie… csak most kezdesz ráébredni, hogy miként tartalak hatalmamban. De ne aggódj, nem tart sokáig.

Gracie összeszorította a fogait, és ökölbe szorította a kezét.

– Oscar, ébredj fel! Ne hagyd, hogy magával rántson!

Oscar lassan felnézett. Tekintete mély és titokzatos volt, mintha valami idegen világ széléről figyelné az eseményeket. Nem szólt, és a tekintetében olyan titok rejlett, amit Gracie képtelen volt megfejteni.

A fekete macska elégedetten dorombolt, majd így szólt:

– Túl késő, Oscar. Az irányítás már nálam van. És hamarosan téged is elnyel a feledés, Gracie.

A szoba falai mintha közelebb húzódtak volna, a levegő ólomsúlyossá vált. Az árnyékok felerősödtek, és a sötétség szinte tapinthatóan hullott rájuk. A fekete macska szeme fénylett, mintha két parázs világított volna a sötétben.

3. fejezet

Gracie napok óta egyre kétségbeesettebben próbálta megfejteni Oscar furcsa viselkedésének okát.

Ahogy egy éjjel a régi feljegyzések között kutatott, remélve, hogy talál valami magyarázatot, egy poros, megviselt pergamen akadt a kezébe. A sarkában halvány, alig olvasható sor állt:

"Ha a kék macska elveszíti a szellemet, a fekete árnyék uralkodik."

Gracie hosszasan bámulta a mondatot. A gyomra összeszorult. Érezte, hogy ez több egy régi, homályos jóslatnál. Az utóbbi hetek történései túl különösek voltak ahhoz, hogy véletlennek vegye. Gracie-n olyan balsejtelem lett úrrá, amit képtelen volt lerázni.

Kétségbeesetten kutatni kezdett a mondat jelentése után. Régi naplók, mitológiai gyűjtemények és helyi legendák között ásott, és egyre több feljegyzésbe botlott egy különös lényről: egy fekete bundájú macskáról, akit a régi egyiptomiak Mau–Nebetnek, az Éjszaka úrnőjének neveztek. A történetek szerint a fekete árnyék képes volt elnyelni más lények szellemét, és uralmat szerezni felettük. Évszázadokkal ezelőtt egy elhagyatott templomba zárták, hogy többé ne árthasson senkinek.

Gracie egyre biztosabb lett benne, hogy a fekete macska visszatért.

Ahogy tovább kutatott, a könyvtár mélyén, a porlepte kötetek között egy szakadozott pergamenre bukkant. A sarkai elszíneződtek, a szélei foszladoztak, de a közepén tisztán kivehető volt egy kézzel rajzolt térkép, amely egy titkos helyet jelölt a sivatag szívében. A térkép mellett rövid, rejtélyes szöveg állt:

"Ott, ahol a nap sosem érinti a földet, és a homok örökké őrzi a halottak nevét, áll egy templom. Benne rejlik a lélek elixírje és a sötétség medálja. Csak az találja meg, aki nem fél meglátni az árnyékot önmagában."

Gracie szíve hevesen vert. Ez volt az a nyom, amire hónapok óta várt. Az elveszett templomról szóló legendák, amelyekről eddig csak töredékes feljegyzéseket olvasott, valóságosnak tűntek. A történetek szerint a templom mélyén rejtőzött a lélek elixírje, mely képes volt megtörni a fekete árnyék hatalmát és visszaadni a lélek szabadságát. De ott lapult egy sötét medál is, a fekete macska erejének forrása – amit el kellett pusztítani, különben a gonosz szelleme örökké bolyong a világban.

Gracie ujjai lassan végigkövették a pergamen térképét, amely homokdűnéken, elfeledett romokon és omladozó sziklasírokon át vezetett a titokzatos templomhoz. Egy pillanatig sem tétovázott. Tudta, hogy nincs más választása. Meg kellett találnia ezt a helyet. Ott nemcsak Oscar szabadsága, hanem saját lelke is a tét.

4. fejezet

Másnap, ahogy a nap első fénye áttört a homokvihar tépte égbolton, Gracie a pergamen térkép útmutatását követve útnak indult a sivatag belseje felé. Amikor végül elérte a templom romjait, a szél süvített körülötte, és a homokdűnék közt rejtőző épület egyedülálló, misztikus aurát árasztott. A templom, amelyet évszázadok óta elfeledtek, hatalmas és impozáns volt, még romjaiban is magával ragadó. A falak, amelyeket homok és idő emésztett, csillogó, aranyszínű kövekkel voltak borítva, és az egykori díszítés még ma is halványan látszott. Az oszlopok, amelyek valaha erős, hatalmas tartóelemek voltak, most megtörtek, de egy–egy szobormaradvány, vagy elmosódott hieroglifa még mindig hűen mesélt az ősi istenek dicsőségéről. A templom bejárata egy hatalmas, zárt kőkapuval volt elrejtve, amelyet mély vágások és koptatott minták borítottak.

Gracie belépett a romos épületbe Oscarral, a levegő hűvössé vált, és furcsa, tompa csend ereszkedett a környékre. Minden lépése visszhangzott a csupasz köveken. A falakon különös jelek rajzolódtak ki a homok alól, mikor végighúzta rajtuk a kezét. Egyik szimbólum különösen ismerős volt. Letisztogatta róla a port, majd megérintette. Egy halk kattanás hallatszott, a fal megremegett, és lassan kinyílt egy keskeny ajtó. A sötétség mögötte szinte hívogatta. Vett egy mély levegőt, és továbbment Oscarral a karjában.

Tudta, hogy nincs több idő. Ha nem találja meg az elixírt és nem pusztítja el a medált, Oscar örökre a fekete árnyék fogságába kerül.

Lassan haladt előre a templom belsejében, míg egy hatalmas, poros kőasztalhoz nem ért. A közepén egy régi, megsárgult tekercs hevert, mellette egy fekete macskafejet ábrázoló medál lógott egy rozsdás láncon. Egy homokóra is ott állt, éppen az utolsó szemcsék peregtek le benne, mintha csak rá vártak volna.

A levegő váratlanul megfagyott, és a sötétségből előtűnt egy alak – a fekete macska szelleme. Kísérteties, halk nevetés hagyta el a szellem alakját, amely gomolygó árnyékként kavargott a teremben. A szeme vörösen izzott, és gyűlölettel meredt Gracie-re. Közelebb lebegett hozzá, a hangja reszelős és hideg volt:

– Elérkeztél az első próbához, idegen. Ha meg akarod szerezni a medált, válaszolnod kell egy kérdésre. Ha helyesen felelsz, tied lehet. De ha tévedsz… elveszítesz mindent.

Gracie bólintott, és elszántan válaszolt:

– Mondd a kérdést!

A szellem lassan körözött körülötte, majd megszólalt:

– Mi az, amit sosem látunk, mégis életünk minden pillanatában szükségünk van rá? Ott van, amikor nem vesszük észre, és hiányától mindennek vége lenne.

Gracie gyorsan végiggondolta. Körbenézett a sötét, poros helyiségben, megérezte a dohos levegőt a tüdejében, és akkor rájött.

– A levegő. Az a válasz.

Mau–Nebet szelleme néhány pillanatig némán nézte, majd halványan bólintott.

– Igazad van. A levegőt soha nem látjuk, de nélküle semmi sem létezhet. Helyes válasz… de ne hidd, hogy ennyivel vége.

Mau–Nebet lassan szertefoszlott a levegőben, és eltűnt, csak a medál maradt a kőasztalon. A lánc megcsillant a halvány fényben, mintha várta volna, hogy valaki végre megérintse. Gracie odalépett, és remegő kézzel felvette.

Előtte a sötét folyosón egy újabb ajtó nyílt meg hangtalanul. A túloldalon halványan derengett valami – az elixír, amelyről a legendák szóltak.

Gracie mély levegőt vett. Tudta, hogy a neheze még hátravan, de már csak néhány lépés választja el attól, hogy megmentse Oscart.

5. fejezet

Gracie belépett a hatalmas terembe, karjában a kimerült Oscarral, aki gyengén simult hozzá, kis testével a nő mellkasához bújva. A szürke fény uralkodott odabent, amit a homályos ablakokon át beszűrődő, tompa napsugarak még baljósabbá és titokzatosabbá tettek. A mennyezetet ősi freskók borították, mintha az egyiptomi istenek alakjai és a végtelenség szimbólumai épp most élednének fel. A falakat hieroglifák és ismeretlen jelek borították. A terem közepén, az árnyak közt, egy kőasztal magasodott, rajta egy elixír kavargott zöldes-arany fénnyel, mintha egy láthatatlan erő irányítaná. Gracie közelebb lépett, szíve egyre hevesebben vert, miközben óvón megszorította Oscart. Három kőszobor őrizte az asztalt: egy kígyó, egy sakál és egy sólyom, mind mozdulatlanul meredt előre. Az asztal előtt egy kőlap feküdt, benne három mélyedéssel és egy ősi, kopott vésettel: "Aki az élet italát kívánja, állítsa sorba az őrzőket a rend örök törvénye szerint. Egy hiba – és a sötétség elnyel."

Gracie végignézett a falakon, ahol három jelenet volt hieroglifákkal ábrázolva. Egy kígyó tekergőzött a földön. Egy sakál állt mellette, a kígyóra szegezve tekintetét. Egy sólyom a magasból figyelte mindkettőt. Hirtelen egy rejtett mechanizmus kattant a falban. Egy homokóra indult el – a finom aranyhomok gyorsan peregni kezdett. Tudta: csak ennyi ideje van, különben a csapda zárul. Gyorsan felkapta a kígyó szobrát, és az első mélyedésbe helyezte. Az oltár egy halk kattanással válaszolt. Következett a sakál, amit a második üregbe tett. Ekkor a padló beszakadt Gracie lába alatt. Egy elfojtott sikoly szakadt fel belőle, miközben zuhant a sötétségbe. Kezei kapaszkodót kerestek a semmiben, egyik karjával pedig ösztönösen magához szorította Oscart, mintha így védelmezhetné a zuhanástól. Végül tompa puffanással értek földet egy poros, keskeny folyosón. A felkavarodó por csípte a torkát és szemét.

Lihegve felkapta a zseblámpáját, és körbefordult. Egy szűk, alacsony boltíves alagút húzódott előtte, mindkét oldalon sötét, nyitott kamrákkal. Gracie lassan elindult, de az első nyílásnál megtorpant. A zseblámpa fénye halott, mumifikált macskák testére vetült – némelyik agyagos–viaszos lepelbe burkolva, mások üres szemgödreikkel mintha még most is őt figyelnék. Egy repedezett táblán hieroglifák sorakoztak: "A fekete úr lelkének árnyékai."

Ahogy haladt előre, minden egyes kamra ugyanazt a rémisztő látványt tárta fel: különböző korú, testhelyzetű és állapotú macskatetemek, némelyik aranyozott amulettel a nyakában, mások mellett furcsa, elszenesedett viaszpecsétek, amik mintha még most is árasztották volna a gyantás, kesernyés füstszagot.

Valahonnan a mélyből halk, kaparászó hang hallatszott. Gracie erősebben rámarkolt a zseblámpára, és magában megjegyezte: "Ez nem egyszerű sírkamra… egy börtön. A fekete macska rabolt lelkei."

Ahogy továbbhaladt, a folyosó többfelé ágazott, kacskaringós, szűk mellékutakkal. Gracie balra fordult, majd jobbra, időnként bevilágítva a sötétbe, miközben a hátán végigfutott a hideg. Egy pillanatra ismét megpillantott egy sötét árnyat – egy karcsú, macskaszerű alak suhant át a látóterében, és eltűnt egy másik járatban.

Végül, több elágazás és zsákutca után, a levegő hűvöse megváltozott, és valahonnan halvány fény derengett. Gracie felgyorsította lépteit, és egy enyhén emelkedő, kacskaringós folyosón megpillantott a kőfalban egy régi, félig omladozó nyílást.

Óvatosan átpréselte magát rajta, és ismét a templom belsejében találta magát – azon a helyen, ahonnan korábban lezuhant. A szentély elhagyatott hátsó részét halvány fénysugár világította meg, amely a mennyezet nyílásán szűrődött le a poros kövekre. Előrement a falhoz, ahol a kígyó, a sakál és a sólyom hieroglifái voltak ábrázolva. A kígyó és a sakál után a sólyom került a harmadik helyre. Az utolsó homokszem is lehullott – és a pillanat, amikor a szobor a helyére került, a fal hirtelen megmozdult. Az elixírt tartó foglalat kinyílt, és egy kőpadozat darabja besüllyedt a földbe. Gracie szíve a torkában dobogott, a következő pillanatban halk morajlás hallatszott, és az oltár fénye meleg, aranyszín ragyogással töltötte be a termet.

A zöldes-arany színű üvegcse szabad lett.

Gracie mosolyogva zárta ujjai közé a varázsitalt, és tudta, hogy most már csak egy dolga van: visszavinni Oscar lelkét, és végleg megtörni a fekete macska átkát. Gracie nem tétovázott, hiszen nem volt sok ideje.

Kezébe vette az aranyfényben ragyogó fiolát, elővette a medált, ezután lassan ráöntötte a zöldes színű folyadékot a medálra, mire az felsikoltott, mintha egy sötét, szörnyű erejű varázslat szabadult volna el belőle, de Gracie nem hátrált meg. A varázsital hatása célba ért, és Mau-Nebet mély, torz kiáltása végigvisszhangzott a templom falai között.