A Nílus árnyai

1. fejezet

Szakkara poros földjén, a napfényben megrepedt cseréptöredékek és foszló sátrak között végezték munkájukat a régészek, miközben Unisz fáraó piramisa, mint egy időtlen őrszem, figyelte a feltárás minden mozzanatát. Gracie letette a vászonszínű hátizsákját a központi sátor bejáratánál, és végigpillantott a végtelen, aranyló homoktengeren. A Nap már lebukóban volt a horizonton, vöröses derengésbe borítva az ősi tájat.

Louis ott állt nem messze a frissen feltárt üreg mellett, kezében a vázlatfüzetével. Szőke haja megcsillant a lemenő Nap fényében, finom vonásait kissé árnyékba vonta a széles karimájú kalapja. Ahogy észrevette Gracie-t, mosolya lágyan felderült, szeme úgy ragyogott, mintha a világ összes csodája csak abban a pillanatban létezne.

– Végre itt vagy – szólt halkan, s odalépett hozzá. Tenyerét óvatosan Gracie kézfejére simította, és egyetlen pillanatra elfelejtették a körülöttük lévő világot.

– Már hallottam a híreket. Valami különlegeset találtatok? – kérdezte Gracie lelkesen.

Louis biccentett, de a szeme sarkában aggodalom villant.

– A munkások furcsán viselkednek. Azt mondják, éjszaka suttogás hallatszott a sírnyílás felől, és reggelre különös jelek jelentek meg a homokban. Rettegnek, Gracie. Már többen is azt mondták, átkozott helyre bukkantunk.

Gracie próbálta derűsen elütni a dolgot, azonban a sivatagi szél mintha valóban súgott volna valamit a fülébe. Vagy csak a homok suhogása volt?

– Tudod, mennyi történet születik ilyenkor – próbálta nyugtatni a férfit, de magában már ő is érezte azt a különös, nehezedő feszültséget, amit a hely árasztott.

A földbe vájt lejárat sötét üregként húzódott előttük. A leomló lépcsőfokokat finom homokréteg borította. Gracie elővette a zsebéből az elemlámpát, és Louisra pillantott.

– Lemegyek. Tudod, képtelen vagyok ellenállni a rejtélyeknek.

Louis egy pillanatra a lejáratra nézett, majd vissza Gracie-re, és összevonta a szemöldökét.

– Várj… csak egy percet – mondta halkan. – Fent hagytam a rajzeszközeimet. Ha már lent vagy, legalább vázlatot kell készítenem a falakról meg a jelekről. Nem bízhatjuk ezeket csak a fényképekre.

Aztán előhúzott a zsebéből egy apró, törékeny sivatagi virágot – alig egy szál volt, amit talán az út mentén szedett fel.

– Hogy szerencsét hozzon odalent – tette hozzá egy halvány mosollyal.

Gracie szíve melegséggel telt meg ettől a figyelmességtől. Átvette a virágot, és finoman az inge zsebébe tűzte.

– Siess vissza – súgta, és egy csókot nyomott a férfi arcára.

Louis bólintott, és sietős léptekkel indult a felszerelése felé. Gracie pedig egyetlen lélegzetvételnyi időre még utána nézett, mielőtt elindult volna lefelé a sötétbe.

A lépcsőfokok alatt a levegő hűvösebb és sűrűbb volt. A falakat évszázados por lepte, de a festmények még így is lenyűgözően épek maradtak. Emberalakok, istenek, csillagok, és az alvilág szimbólumai sorakoztak végig a kamra falain.

A hátsó falon egy különösen részletes ábrázolás ragadta meg a tekintetét: a csillagbárka. A bárka sötét, éjjelente az égbolton átkelő hajót ábrázolta, amelyen az istenek utaznak, hogy megvívják éjszakai csatájukat a káosz erőivel. A kép szinte vibrált a lámpa fényében, mintha a festett alakok bármelyik pillanatban megelevenedhetnének.

Gracie közelebb lépett, és ekkor látta meg a bárka alatti, finoman elrejtett hieroglifákat. Nehezen olvasható volt, de kirajzolódott a szöveg egy részlete:

"Aki átlépi e hely küszöbét, a csillagok ítéletét vonja magára."

A levegő hirtelen hűvösebb lett, mintha a föld mélye is megmozdult volna. Fent, a bejáratnál Louis szólalt meg:

– Gracie? Jól vagy?

Hangjában ott csengett az őszinte, féltő aggodalom. Ő nem a bátor kalandor volt, hanem az a férfi, aki rajzolta a leleteket, dokumentálta a falakat, és minden este ugyanabba a füzetbe skiccelte le Gracie mosolyát a tűz fénye mellett.

– Gyere le! – szólt vissza Gracie. – Ezt látnod kell!

Pillanatokkal később Louis óvatosan ereszkedett le mellé, kezében a jegyzetfüzettel és egy ceruzával. Ahogy meglátta a csillagbárkát, elakadt a lélegzete.

– Ez… gyönyörű – suttogta. Az ujjai automatikusan elindultak a papíron, hogy gyorsan megörökítsék a látványt. Gracie oldalra sandított, és a szívében megint fellobbant a gyengédség: Louis rajzaiban nemcsak a tárgyak és formák éltek, hanem a hely szelleme is.

A sír falain túl a homok mintha megmozdult volna, és a sivatagi szél halkan felzúdult odafent.

Gracie ekkor már biztos volt benne: nem egyszerű sírt találtak. És bár Louis szíve aggódott érte, a következő lépést is együtt fogják megtenni – akármi vár is rájuk odalent.

2. fejezet

A sírkamra hűvöse lassan áthatotta Gracie bőrét, ám ő ezt észre sem vette. Ujjai finoman követték a falakon húzódó, megfakult hieroglifákat. Az elemlámpa sárgás fénye ugráló árnyékokat vetett a falakra, és a különös, torzult istenalakok mintha lélegeztek volna a gyér világításban.

Louis nem messze tőle térdelt, ölében a vázlatfüzetével, ceruzája gyorsan járt a papíron. Nem csak a díszítéseket, hanem a repedések futását is lerajzolta – úgy örökítette meg a sír lelkét, ahogy csak ő tudta.

– Nézd ezt itt, Louis! – szólt Gracie halkan, hogy ne zavarja a hely különös csendjét. Ujjával egy alig kivehető sorra mutatott a bal oldali falrészen, ahol a festék már lepattogzott, de néhány hieroglifa még így is olvasható volt.

Louis odahajolt, szőke haja megcsillant a lámpa fényében. Szelíd, érdeklődő pillantása végigsiklott a jeleken.

– Az ott Anubisz neve… és mellette ez talán… Reszet? A halottak világa?

Gracie bólintott.

– Pontosan. És nézd a mondatformulát… "Ő, ki átkel a csillagok folyóján, és örök életet nyer az istenek között." – olvasta, miközben a gondolatai már lázasan pörögtek.

A sír falain szereplő halotti szövegek különös elegye voltak a klasszikus Piramisszövegeknek és a későbbi Halottak Könyve formuláinak. Az istennevek és kifejezések között több ismeretlen változat is szerepelt, olyan szokatlan szókapcsolatokkal, amiket Gracie korábban sosem látott.

Louis letette a füzetét, és elővette a kis fadobozt, amelyben Rogers professzor régi jegyzeteit tartották. A megsárgult lapokon gyöngybetűs írás, rajzok és hieroglifa-vázlatok sorakoztak. Rogers professzor húsz évvel korábban dolgozott a környéken, és hírhedt volt arról, hogy szinte megszállottan kutatta Unisz fáraó szövegeiben rejtőző titkos formulákat.

– Emlékszel, mit meséltem erről? – kérdezte Louis, miközben fellapozta a régi feljegyzéseket.

Gracie bólintott.

– Valami furcsa szertartásról… hogy Unisz temetkezési szövegeiben volt egy rész, amit soha senki nem értett igazán.

Louis rámutatott egy félbehagyott sorra a jegyzetekben:

"A halott lelke a csillagok hajóján kel útra, hogy részt vegyen a Nagy Felajánlás Szertartásán a Túlvilági Fény Kapuja előtt."

Gracie elgondolkodva nézte a sort.

– A csillagok hajója… itt is felbukkan. És a túlvilági kapu… ez talán összefüggésben van azzal a bárkával, amit a falon láttunk. Talán ez nem is egy hétköznapi temetkezési kamra volt.

Louis felnézett rá, és az aggodalom ott vibrált a hangjában.

– Gracie… ha Rogers professzornak igaza volt, akkor ez a hely valami sokkal régebbi és… veszélyesebb dolgot rejt.

Gracie szemében a kíváncsiság és a felfedezésvágya győzedelmeskedett a félelem felett. Mindig is hitt abban, hogy a múlt hangjai mesélnek annak, aki meghallgatja őket. És most a sír fala mögött valami mesélni akart.

Louis halkan becsukta a jegyzeteket, és finoman megszorította Gracie kezét.

– Csak ígérd meg, hogy vigyázol magadra.

Gracie halvány mosolya éppolyan volt, mint amikor gyerekként csillagokat számolt a tengerparton.

– Mindig… de te maradj a közelemben. És rajzolj mindent. Ha bármi történik, ezek a vázlatok lesznek a mi történetünk tanúi.

A sivatagi szél odafent ismét felzúdult, a sír mélyén pedig egy apró kődarab lepergett a falról. Mintha valami odalent kezdett volna ébredezni.

3. fejezet

A sírkamra mélyén a levegő sűrű és állott volt, mintha az évszázadok pora sosem mozdult volna meg odabent. A reflektorok fénye kísérteties árnyékokat vetettek a falakon húzódó képekre.

Gracie egy pillanatra magára maradt a csarnokban. Louis a bejáratnál jegyzetelt, a munkások pedig félve húzódtak távolabb. Gracie kezében megremegett a zseblámpa, ahogy megközelítette a fal közepén lévő hatalmas freskót – a csillagbárkát.

A bárka arany és kék festése még most is élénk volt. A hajótest kecsesen szelte a mennyezetre festett csillagokat, a víz fodrozódása pedig épp annyira valóságosnak tűnt, hogy Gracie szinte hallani vélte a ringatózó hangot.

De nem a hajó vonzotta a tekintetét, hanem a rajta álló alakok.

Fekete alakok, árnyékba vont arccal, hosszú testhez simuló köpenyekben. Egyikük fején jellegzetes Anubisz-maszk. Az elemlámpa fénye megcsillant a maszk szemnyílásánál, és Gracie hirtelen azt érezte, hogy a festett szemek figyelik őt.

Megborzongott, majd közelebb lépett. A bárka körül a víz fodrai is mintha megmozdultak volna. Az ecsetvonások a zseblámpa fényének útját követve keltek életre, s a fodrok úgy ringtak, mintha valódi víz fodrozódna alattuk.

Gracie hunyorított. Biztosan csak az árnyjáték.

De ekkor észrevett valamit. Az Anubisz-figura szeme a következő pillanatban egyenesen rá szegeződött. Nem a fej fordult el, nem a test változott meg – hanem a festett szemek iránya. És Gracie biztos volt benne: követték a mozgását.

Elkapta a tekintetét, azonban a szeme sarkából még így is látta, hogy a színek vibrálnak, a csillagok fénye meg-megremeg a bárka fölött.

Louis hangja rántotta vissza a valóságba.

– Gracie! Valami furcsát találtam Rogers jegyzeteiben! A csillagbárkáról írt részben… itt van:

"Ne nézz a Maszk szemébe, ha a fény megtörik, a kapu megnyílik."

Gracie megdermedt, a zseblámpát lassan felemelte a festmény felé. Az Anubisz-maszk szemein átszűrődő fény különös módon tört meg, mintha apró lencsék rejtőztek volna mögötte.

A zseblámpa fénye elcsúszott a képen, és a víz fodrozódása most már szinte valóságosan hullámzott.

Louis odasietett, szemében aggodalommal vegyes kíváncsiság tükröződött.

– Te is láttad?

Gracie lassan bólintott.

– Ez a festmény… él.

A zseblámpa hirtelen felvillant, és sercegő hangot adott. A kamra sarkából halk suttogás hallatszott, idegen nyelvű szavak, amiket Gracie nem értett, de a jelentésük valahogy mégis ismerősnek tűnt:

"Nyisd ki a kaput… az árnyak várnak…"

Louis gyengéden megfogta Gracie karját.

– Inkább menjünk innen… mielőtt valami tényleg megnyílik.

Gracie még egy utolsó pillantást vetett a festményre. Az Anubisz-maszk szemében most már nem csak fény játszott – hanem mozdulatlan, sötét figyelem.

4. fejezet

A sírkamra levegője tovább nehezedett, mintha a falak közelebb húzódtak volna. Louis már a kijárat közelében várt, jegyzeteit szorongatva, de Gracie-t valami visszatartotta a festmény előtt. A csillagbárka alakjai továbbra is mozdulatlanul meredtek rá, a víz fodrozódása a zseblámpa remegésével összhangban hullámzott.

Gracie ujjai önkéntelenül egy sérült hieroglifára simultak. A kő hideg volt, de mintha lüktetett volna az érintése alatt.

– "Heka-szedjeh…" – suttogta nesztelenül, ahogy a rég elmosódott jelet próbálta kiolvasni.

Abban a pillanatban a levegő megrezdült.

Nem huzat volt – a sírkamra belsejéből jött a fuvallat, olyan illattal, amelyben a múmiák porának és balzsamának szaga keveredett a frissen felszakadó föld és régi víz aromájával.

A festményen a Nílus hullámai lassan fodrozódni kezdtek.

Gracie hátrahőkölt. A falakon a festett víz egyszer csak megmozdult. Nem úgy, ahogy a zseblámpa fényétől szokott – hanem mintha tényleg életre kelt volna. A hullámok egymás után gördültek végig a jeleneten, eltorzítva a bárka tükörképét.

A csillagbárkán álló Anubisz-figura felemelte a kezét.

Gracie hátrált, de egy pillanatig nem tudta levenni a szemét a jelenetről. A képen lévő alakok szája megnyílt, és némán suttogni kezdtek. A hang nem a sírkamrában keletkezett, hanem Gracie fejében visszhangzott.

"Térj vissza… térj vissza a folyóhoz…"

Louis odakiáltott.

– Gracie! Mi történt?

Gracie-nek alig sikerült megszólalnia.

– Valamit… aktiváltam.

Louis értetlenül pillantott rá, ám mielőtt közelebb léphetett volna, a zseblámpa fénye kialudt. A kamrát fekete sötétség borította.

Aznap éjjel Gracie felriadt. Az álma olyan valóságos volt, hogy a bőre még mindig hűvös verejtékben úszott.

A Nílus partján állt, a hold fénye meg-megtört a víz fodrozódó tükrén. A csillagbárka lassan közeledett felé, testét arany és fekete színek borították. A fedélzeten ismeretlen alakok álltak, köztük a félelmetes Anubisz-figura, aki most már nem maszknak tűnt – hanem valódi szem csillogott benne.

A bárka elhaladt mellette, majd egy hang szólította.

"Gracie… szállj fel… a kapu megnyílt."

A hang valahonnan a mélyből jött.

Gracie a hajó felé nyúlt – de mielőtt megérinthette volna a fedélzet peremét, a víz hirtelen kőkemény kézként markolt a bokája köré, és húzni kezdte a mélybe.

Félelemtől bénultan sikoltott – és felriadt.

Az ágya szélén Louis ült, aggódva fogta a kezét.

– Gracie… rosszat álmodtál… már vagy harmadszor ma éjjel.

Gracie zihálva nézett körül. Az expedíciós sátor belseje szűk volt és sötét, azonban valami mégis mozgott. Egy árnyék… amely túl sűrű volt ahhoz, hogy a lámpa fénye vesse.

Gracie lassan ráébredt: valami beindult a sírban. És ő – akarata ellenére – részévé vált egy ősi szertartásnak, amit évszázadok óta senki sem mert megzavarni.

5. fejezet

A hajnali fény alig derengett a sivatag fölött, de Gracie már a sírkamrában volt. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, az éjszaka rémálmai még mindig a lelkét marcangolták. Louis aggódva figyelte, ahogy a nő újabb próbát tesz a falakat borító, megkopott szövegek megfejtésére.

A sérült hieroglifák kusza soraiban egyetlen mondat különösen megütötte a szemét:

"Az ég vizein hajózók számára csak az lépheti át a kaput, kinek lelke már érintette a Másvilág csillagát."

Gracie ujjai végigsimítottak a kőbe vésett jeleken, és félhangosan, suttogni kezdte a régi szavakat:

"Duatet rekhet... peret-em-heru..."

A hangja alig volt több leheletnél. A festményen a csillagbárka fénye fellobbant, a festett víz hullámai életre keltek. Gracie megingott, valami láthatatlan kéz ragadta meg, és a következő lélegzetvételkor a világ körülötte semmivé foszlott.

Egy ismeretlen helyen tért magához. A talpa alatt víz hullámzott, mégis mintha áttetsző üvegen állt volna, a felszín selymes és meleg volt, nem hideg. Fölötte a csillagokkal pettyezett égbolt végtelenje tárult szét, s a távolból egy aranyozott bárka közeledett felé. A hajó kontúrjai ragyogtak, akár a felkelő Nap, és a fedélzetén magas, emberi és állati vonásokkal bíró alakok álltak.

Az első, akit megpillantott, egy hatalmas, sakálfejű lény volt, kezében ankh-kereszttel: Anubisz, a túlvilág kapujának őrzője. Mellette hófehér fátylat viselő nőalak terpesztette ki karjait; Ízisz volt az, oltalmazó mozdulatban. A bárka mögött egy madárfejű isten figyelte őt mozdulatlanul, szemében a Nap és a Hold tükröződött - Hórusz. Az árnyak közül egy írnokalak bontakozott ki, Thot, fején holdsarlóval, kezében pergamennel, és a fedélzet távolabbi részén egy sötét, kígyószerű alak, Apep, a káosz és sötétség megtestesítője.

A víz lágyan fodrozódott Gracie körül, mint egy selyemfátyol, a bárka pedig hangtalanul, szinte lebegve közeledett felé. Az istenalakok tekintete egyetlen pontban találkozott rajta. Ekkor, a hajóorra felől egy mély, egyszerre több hangszínen zengő hang szólalt meg:

"Az élők kapuját elhagytad. A Duat határa előtt állsz."

Gracie körül szigetek bukkantak elő a vízből – egyik egy örvénylő kígyókkal teli sötét erdő, a másik egy aranyhídon átkelő lelkek csendes sora. A túlvilág allegóriái elevenedtek meg: hol tűz folyók hömpölyögtek, hol virágokkal borított kert terült el.

Gracie felismerte a Halottak Könyve jeleneteit – a Maat mérlegét, amelyen egy szív és egy toll lebegett, a kígyókkal tarkított éjszakai folyót, ahol a halottak lelkét vizsgálták.

A bárka mellé érve egy karcsú női alak nyújtotta felé kezét: Ízisz. Szeme bölcsességet és fájdalmat tükrözött.

"A választásod most következik. Térsz, vagy maradsz?"

Gracie szíve hevesen vert. A bárka hívó, mégis félelmetes volt.

Mielőtt dönthetett volna, egy hang riasztotta fel:

– Gracie! Gracie!

Louis hangja.

A világ egy pillanat alatt szertefoszlott, a csillagok kialudtak, és Gracie a sírkamra földjén feküdt. Louis reszketve ölelte magához.

A festményen a csillagbárka alakjai visszadermedtek a falra, bár a víz egyetlen hulláma még mindig fodrozódott: a kapu megnyílt – és Gracie átlépett rajta.

6. fejezet

A sírkamra fojtott levegője eltűnt, és Gracie ismét a végtelen csillagvíz fölött állt. A bárka közvetlenül előtte lebegett, deszkái fekete aranyként csillogtak, és a fedélzeten istenalakok várakoztak. Egy vékony, sejtelmes hang szólította meg:

– Lépj közénk, halandó, és járd végig a túlvilág ösvényeit.

Gracie remegő léptekkel szállt fel a bárkára. Amint lába a fedélzethez ért, a világ körülötte megremegett, és a csillagvíz tükre sötét folyosókká és fénypontokkal szórt termekké változott. A túlvilág útvesztője. Az első alak, aki eléje lépett, egy sakálfejű isten volt. Anubisz, a lelkek mérlegelője, szótlanul állt egy mérleg mellett, melynek egyik serpenyőjében egy emberi szív, a másikban hófehér toll pihent.

A mély, komor hang megtöltötte a teret:

– Mondd meg, halandó, mi nehezebb: egy bűntudattól terhes szív, vagy egy igaz, amely hazugság árán könnyű marad?

Gracie torkában dobogott a szíve. Tudta jól, mit jelent Egyiptomban a Maat igazsága. Halkan válaszolt, szinte magának:

– A bűntudattól terhes szív, mert hazugsággal sem lehet elrejteni a lélek terhét.

Anubisz bólintott, a mérleg aranyfényben ragyogott fel, majd a sötétség újra magába zárta a teret.

Gracie egy pillanattal később egy aranyló kertben találta magát. A virágok némán hajladoztak, miközben a levegőt édes mézillat töltötte be. Előtte egy hófehér fátylat viselő nőalak állt. Ízisz két korsót tartott a kezében – az egyikben aranyló méz, a másikban sötét méreg kavargott.

– Két ital, halandó – szólalt meg a nő. – Az egyik emlékeket ad, a másik feledést. Melyiket választod, ha szeretted lelkét látnád szenvedni?

Gracie belenézett a korsókba. A méreg fekete örvénye szinte hívogatta, a méz pedig lágy aranyként derengett. Ösztönösen a méz felé nyúlt volna, de megtorpant.

– Nem… várjon – nézett fel a fátylas alakra. – Miért csak ez a két lehetőség van? Miért kell eldöntenem, hogy emlékezzen vagy feledjen?

Ízisz szemében türelem csillogott.

– Mert te hordozod a döntést, aki még az élők között jár. A halott lelkének súlyát az élők emlékezete vagy feledése tartja fenn.

Gracie összeszorította az ajkát.

– És ha egyik sem? Ha a szenvedést nem feledni kell, és nem csak emlékezni rá, hanem megérteni… és talán megosztani, hogy ne csak az övé legyen?

Ízisz egy pillanatra hallgatott. A virágok nesztelenül hajladoztak körülöttük. A nő ajka végül halvány mosolyra húzódott.

– Okos vagy, halandó. De a világ ritkán kínál harmadik utat.

Gracie felnézett a két italra, majd mégis a mézre mutatott.

– Akkor az emlékek italát választom, mert a szenvedést nem elfedni kell, hanem megosztani. Ha osztozunk benne, könnyebb lehet neki is.

A kert virágai aranyport hintettek a nő köré, és Ízisz egyetlen bólintással nyújtotta felé a korsót.

A jelenés szertefoszlott, s Gracie egy újabb terembe lépett.

Ott Thot várta, holdsarlóval a fején, kezében papirusztekercset tartva. A pergamenen két rejtvény állt.

– A Nappal születik, éjjel meghal, mégsem múlik el soha. Mi az? – kérdezte a bölcs írnok.

Gracie felidézte a gyermekkora homályos találós kérdéseit, majd habozás nélkül kimondta:

– Az árnyék.

A pergamen szavai egy pillanatra felizzottak, majd sötétre váltottak. Thot szemöldöke alig észrevehetően rándult.

– Próbáld újra – szólt halkan.

Gracie arca kipirult a zavarodottságtól, és a saját ideges nevetését fojtotta vissza. Mély levegőt vett, a hold fényére emelte a tekintetét, és ekkor eszébe villant.

– A fény – mondta.

A szavak felizzottak, majd egy újabb kérdés bontakozott ki:

– Mi az, amit minél többen osztanak meg, annál kevesebb marad belőle?

Gracie ezúttal óvatosabban gondolkodott. A sír dermesztő sötétje, Louis ölelése, a kimondatlan szavak jutottak eszébe. Végül megszólalt:

– A titok.

Thot bólintott, s a papirusztekercs lángnyelvként semmisült meg.

Minden próbatétel után egy-egy átlátszó lélek tűnt fel, akiket Gracie döntései vagy megmentettek, vagy örök éjszakára ítéltek volna. Thot komoran figyelmeztette:

– Egyetlen hibás választás, és egy lélek számára soha nem virrad meg többé a hajnal. A te szavad dönt, halandó.

Gracie ekkor értette meg igazán: nem csupán saját sorsát tartja a kezében, hanem másokét is.

A próbák végeztével egy sötét folyosóra lépett, ahol tükrök sora állt. Mindegyikben más-más arc nézett vissza rá: saját félelmei, bűntudatai, és ismerős alakok, apja, anyja, Louis, s gyermekkori önmaga tükörképei figyelték őt. A középső tükör mögött arany kapu derengett, rajta a csillagbárka jele ragyogott.

A hang most belülről szólalt meg:

– Csak az léphet át, aki felismeri saját lelke valódi arcát.

Gracie mély levegőt vett, végignézett önmagán – nem a hibáin, nem a régi sebeit, hanem azt a részt keresve, amely mindig hinni akart a megváltásban, abban, hogy a múlt árnyai és a jelen döntései révén még létezhet remény.

Átlépett a kapun.

Amikor magához tért a sírkamrában, Louis kétségbeesetten szorította a kezét. Gracie lassan felnézett a falra. A csillagbárkát ábrázoló festmény most üres volt.

7. fejezet

Gracie ismét a bárkán találta magát. A csillagokkal teleszórt égbolt alatt a bárka némán siklott a végtelen, fekete vízen. Reszkető kézzel kapaszkodott a korlátba, bőre hűvös volt, a túlvilág szele mintha a csontjai közé fúrta volna magát. A csendet egy furcsa, idegen suhogás törte meg a háta mögött. Hátrafordult, és a bárka egyik sarkában meglátott valamit – egy megsárgult papírlapot, amelynek létezéséről eddig sejtelme sem volt.

Odament, lehajolt érte, és amint felvette, megdermedt: a lap sarkában halvány tintával írt monogram: "J.R.". Rogers professzor kézjegye. A papíron remegő kézírással, angol mondatok és hieroglifák keveredtek, mintha a túlvilág nyelve és a halandók szava összeolvadt volna rajta:

"Aki a túlvilág ösvényén bolyong, hallgassa a Szív Hangját, s ott, ahol a csillagbárka képe kettéválik, nyílik meg a kapu a visszatérésre. – U. 217"

Gracie szíve hevesen vert. Ezt a lapot jól ismerte – Rogers professzor egyetlen példányban létező, elveszettnek hitt jegyzetfüzetéből származott, amit még a londoni egyetem könyvtárában látott utoljára, titokban. De hogy került ez ide? A lap szélei mintha tűz martalékai lettek volna, pernyés szélükön egy halvány térképvázlat derengett: stilizált csillagbárka, alatta egy nyíl, amely kétfelé ágazott. A hieroglifák fordítása világosan szólt:

"Az egyik út az örök éj, a másik a napfény földje."

Gracie megborzongott. Itt, a túlvilágon semmi sem történik véletlenül. Ha Rogers professzor nyoma felbukkant ezen az ösvényen, talán ő maga is végigjárta ezt a világot… vagy talán még most is bolyong valahol a csillagok alatt.

A papírlap másik felén ismerős mondatot pillantott meg – Rogers egykori kedvenc passzusát Unisz fáraó halotti szövegeiből, amit a hivatalos fordítások következetesen kihagytak, "töredékes és értelmezhetetlen" jelzéssel. De ő tudta, mit jelent:

"A holtak csarnokában a csillagfolyó kettéválik, s aki tudja a kapu igazi nevét, megnyithatja a fény útját."

A sor alatt vörös tintával, sietős kézzel odaírva egy név: "Nesheret".

Gracie ujjai görcsösen szorították a pergament, és halkan ismételgette a nevet, mintha attól tartana, hogy elfelejti. Valahol a sírkamra mélyén a csillagbárka kötélzetének halk surrogása hallatszott, mintha a világ is visszhangozná a nevet.

A bárka közben lassan egy kétfelé ágazó csillagösvényhez ért. A fekete víz fodrozódni kezdett, a csillagok táncoltak a felszínen. Gracie tudta: ez az a hely. A választás ideje elérkezett.

Louis hangja tompán, messziről szólt, egy másik dimenzióból:

– Gracie… gyere vissza… kérlek…

A hang keserűen és mégis reményt adón csengett. Gracie szorosan markolta a pergament, és megfogadta, hogy megtalálja a kaput, bármibe is kerül. A túlvilágban is van út, amely hazavezet.

A bárka körül a víz mintha életre kelt volna, fodrai közt sötét alakok emelkedtek ki, a festményről ismerős árnyalakok, Anubisz maszkkal és kőszoborszerű tekintetekkel. A bárka orrában Anubisz arca bukkant elő a sötétből, mereven Gracie-re szegezve tekintetét.

Gracie mély levegőt vett, és kimondta a nevet:

– Nesheret.

Az aranyfényű hasadék lassan megnyílt a bárka előtt, a sötét világ selymes, csillogó falán repedés futott végig, és a túlvilág fojtott világa mögött halvány, meleg fény derengett. Gracie tudta: a kapu megnyílt. De hogy mit talál odabent, azt már csak egyetlen lépéssel tudhatja meg.

8. fejezet

Gracie szíve a torkában dobogott, amikor a bárka orránál, a sötétség mélyéből egy hatalmas alak bontakozott ki. Unisz fáraó jelent meg előtte – aranymaszkja félig megvilágította komor vonásait, árnyékot vetve az arcára, mintha maga a halál lépett volna elő a túlvilág fátyla mögül. A fáraó mozdulatlan tekintete Gracie-re szegeződött.

A király lassan felemelte karját, tenyerében egy arany szkarabeusz amulett csillant meg, amely visszaverte a csillagok halovány fényét. A víz halkan fodrozódott a bárka körül.

Unisz fáraó mély, remegő hangja csendült fel.

– Eljöttél… most válaszra várok. Ki vagy te, aki megszegi a holtak törvényeit?

Gracie megérezte a bárka remegését, a hűs víz érintését, de mély tisztelettel emelte fel tekintetét a fáraóra.

– Felséges fáraó, tisztelettel köszöntelek. Gracie Simpson vagyok, egyiptológus, aki igyekszik megőrizni és megérteni azokat az igazságokat, melyeket az idő homálya takar el. Nem azért jöttem, hogy megszegjem a törvényeidet, hanem hogy tisztelettel és alázattal tanuljak belőlük.

A bárka nyugalma lassan visszatért, a sötétség szétoszlott egy pillanatra, és Unisz szemében elismerés villant.

– Óvatosan bánj ezzel a tudással – figyelmeztetett a fáraó.

– Ígérem, hogy a tudás útján mindig a tisztelet vezérel majd – felelte Gracie, eltökéltséggel a hangjában.

– A szertartás elvégzéséhez két dologra van szükség – folytatta a fáraó. – Ki kell mondanod a titkos szöveget a Halottak Könyvéből… és egy amulettet kell felajánlanod. Válassz helyesen, s visszatérhetsz. Ha tévedsz… örökre e bárka világában ragadsz.

A fáraó intésére a víz újra megáradt. Gracie mellkasát nehéz súly szorította össze. Mi volt az a titkos mondat? Mi az az amulett, amit el kell fogadnia? A döntés első pillantásra egyszerűnek tűnt, mégis – tudta, egyetlen hiba is végzetes lehet.

A szkarabeusz amulett lassan lengett a fáraó kezében, gyémántfénnyel szórva be a komor túlvilágot. Gracie előtt felderengtek Rogers professzor jegyzetei, a halvány tintával írt sorok és a rég elfeledett szó, amelyet évezredekkel ezelőtt csak a beavatottak ismertek.

A szavak lassan, reszketve formálódtak meg a fejében.

A világ hirtelen elcsendesedett. A víz, a szél, még a túlvilági árnyak is megálltak egy pillanatra. Unisz fáraó mozdulatlanul várt, Gracie szívében pedig a kérdés visszhangzott: Mi a helyes választás?

Mély levegőt vett, és előrelépett.

Az amulett vakító fényben tündökölt, amikor Gracie kinyújtotta a kezét, és remegő ujjakkal elfogadta. Lehunyta a szemét, és kiejtette a szertartás ősi szavait. A mondat, amelyet annyiszor olvasott a professzor jegyzeteiben, most életre kelt a túlvilág világában. Minden hang tisztán és határozottan csendült fel.

Az utolsó szóval a víz hirtelen apadni kezdett, a bárka megnyugodott, a sötétség visszahúzódott, és a fáraó alakja lassan feloldódott, mintha köd lett volna csupán. A csillagok újra halvány fényüket hintették a bárkára, és a túlvilági világ ismét békés lett.

9. fejezet

A bárka halkan remegett a víz felett, miközben Gracie szíve hevesen vert az izgalomtól. A túlvilág vastag, élettelen csendje egyre inkább körülölelte. A fáraó szavai továbbra is a fülében csengtek: Válaszd a szót, válaszd a jelet, és találd meg a kiutat.

Gracie lenézett a kezében tartott szkarabeusz amulettre, amely most egyáltalán nem tűnt olyan csillogónak, mint korábban. A szertartás utolsó lépése előtt Gracie kétségbeesetten idézte fel Rogers professzor jegyzeteit, a vastag papíron sorakozó ősi hieroglifákat. Egyetlen részlet volt csupán, amit eddig nem értett, de most, mintha valaki sugallta volna, hirtelen eszébe villant.

Mély levegőt vett, majd elismételte a szavakat, miközben minden mást kizárt a tudatából. Az egyiptomi kifejezések puhán, mégis erővel szálltak a levegőbe. A távolban lévő festmény mintha megmozdult volna. A fáraó halk, utolsó szava ez volt: Ne félj. De Gracie tudta, nem hátrálhat, mert ez volt a döntés pillanata. Helyesen kellett kimondania a hieroglifákat.

A szavak lassan hagyták el az ajkát, miközben Gracie szinte mozdulatlanná dermedt. A kimondott szavak körül szikrázó, láthatatlan energia vibrált. Egyetlen szempillantás alatt a víz csillogása, a sötét árnyak tánca és a fáraó alakja is eltűnt.

Gracie felemelte a szkarabeusz amulettet, a levegő pedig megremegett körülötte. A víz halk morajlása alábbhagyott, a bárka sziluettje lassan feloldódott, és a túlvilág világos, fénylő jelenlétének minden nyoma elenyészett, mint egy álom. A víz most már nyugodtan ringatózott, és a bárkát eddig körülvevő csillagok mintha egy másik égboltra szálltak volna át. A sír és a bárka, amelyek eddig az isteni dimenzióban lebegtek, lassan megsemmisültek. A túlvilág határai elmosódtak, mintha Gracie egy új világba tért volna vissza.

A fáraó alakja utolsó pillanataiban még egy apró fénycsóvát hagyott maga után, majd a sötét hullámok szétterültek, és a tér egyetlen hatalmas csenddé vált. Gracie fáradt, de megkönnyebbült lélegzetet vett, miközben kimondta az utolsó szavakat. A távolból, mintha az istenek dimenziójából érkezett volna, még egyszer hallotta Unisz fáraó hűvös hangját:

– Helyesen választottál.

A túlvilág fényei halványulni kezdtek, és Gracie lassan visszatért a valóságba. Felnyitotta a szemét, s látta, hogy a bárkának már nyoma sincs, csupán a sírkamra hűvös homálya, a por és a csend vette körül. A festmény, amelyen korábban a csillagbárka és a víz tükröződése ragyogott, most csupán egy megszáradt vászon volt, semmi több.

10. fejezet

Gracie mély levegőt vett, és érezte, ahogy hátát a hűvös, poros kőfal érinti. A sír belső terét sűrű, hangtalan csend töltötte meg. Lassan felnyitotta a szemét, és abban a pillanatban megérezte Louis jelenlétét.

Ott állt mellette, arcán aggodalom és egyfajta gyengéd, ismerős mosoly. Szőke haja a sír bejáratán beszűrődő, halvány hajnali fényben aranylott, és abban a mozdulatban, ahogy finoman átölelte őt, Gracie szíve végre megnyugodott. Louis hangja lágyan tört át a csend falán:

– Jól vagy?

Gracie a férfi vállára hajtotta a fejét, és egy sóhajjal bólintott. Nem voltak szavak arra, ami történt. Nem értette még teljesen, de valahol mélyen érezte, hogy valami végleg megváltozott.

A falon lévő festmény, amelyen korábban a csillagbárka és annak rejtélyes alakjai voltak láthatók, most másképp viselkedett. A víz, amely addig mozdulatlan, sima tükörként terült el a képen, finoman hullámzott, mintha életre kelt volna, s a Nílus lassú áramlását idézte. Az alakok tekintete már nem ugyanabba az irányba nézett, mint korábban, a kép minden részlete mintha egy másik történetet kezdett volna mesélni – egyet, amelyet még nem lehetett megérteni. Finom, de tagadhatatlan változás szőtte át a képet, mintha egy új dimenzió, egy új üzenet jelent volna meg benne.

Gracie bólintott, és Louis tudta, hogy ő is érzi a változást. A kép beszélt hozzájuk, bár a nyelve idegen volt, a jelek kusza, töredezett szövetét még senki sem fejtette meg. A háttérből lassan, alig észrevehetően halvány fény kezdett szivárogni a festmény mögül.

Az asztalon, ahol Rogers professzor jegyzetei hevertek, egy új bejegyzés tűnt fel. Egy sor frissen felvitt hieroglifa, amelyek még Gracie-t is meglepték. A jelek nem hasonlítottak semmihez, amit eddig látott, és olyan érzése támadt, mintha a professzor tudomást szerzett volna arról, ami a festmény világában történt. Mintha ezekkel a bejegyzésekkel új irányt akart volna adni a történetnek, amelynek Gracie már nem volt ura.

Louis gyengéden megszorította a kezét, és hangtalanul jelezte, hogy ideje menniük. Valami azt súgta mindkettejüknek, hogy még mielőtt bármi újabb történik, jobb elhagyniuk a sírt. Gracie lassan felegyenesedett, és nehéz szívvel, de határozott léptekkel indult a kijárat felé. Kérdések kavarogtak benne, de a döntés, amit meghozott, most már visszafordíthatatlan volt.

Ahogy a sír hűvös falai közt a kijárat felé haladtak, a háta mögött hirtelen felizzott a lámpa a falon. Az ismerős fény egy pillanatra megremegett, a láng tánca figyelmeztetésként vibrált a félhomályban, és Gracie tudta, hogy ez már nem véletlen. Nem minden kérdésre születik válasz, és vannak titkok, amelyek soha nem tárják fel magukat. Egy röpke pillanatra még visszanézett. A festményen a csillagbárka és annak utasai már máshová néztek, a mozdulatlanságuk mögött valami új történet kezdett kibontakozni. Egy történet, amely talán örökre eltemetve marad.

Ahogy kiléptek a sírból, a kora reggeli nap sugara lassan megvilágította az arcukat. A fény melegsége ellenére Gracie még mindig érezte a mélyben meghúzódó, sötét titkok súlyát. Valahol tudta, hogy a festmény és a történet összefonódása még messze nem ért véget. Egy dologban biztos volt: a Nílus árnyai még mindig ott lapulnak, és a sírban rejtőző titkok talán sosem kerülnek napvilágra.