A testvérek sírja

1. fejezet

A nap már alacsonyan járt a horizont fölött, amikor Gracie Simpson leporolta a homokkal fedett kőlap szélét. Az égető hőség ellenére izgatottan hajolt közelebb, ujjai finoman követték a homokkőbe vésett hieroglifákat.

– Louis! Nézd csak ezt! – kiáltotta Gracie, miközben izgalomtól csillogó szemekkel nézett fel férjére.

Louis Steel, a magas, szőke hajú, kissé borostás férfi, a közeli állvány mellől odalépett hozzá. Poros vászoningének ujját felgyűrte, ahogy leült Gracie mellé, és végigfuttatta tekintetét a kifaragott jeleken.

– Itt van... Sepszeszkapf... és Hotep... – olvasta lassan, tagoltan. – Két testvér. Az egyik ékszerkészítő, a másik írnok.

Gracie szíve hevesebben vert. Egy sír, amely nem uralkodóé, nem főpapé, hanem két testvéré. Ritka és különleges.

– Louis, ha ez valóban az ő sírjuk... ez olyan lelet lehet, ami megváltoztatja a nekropolisz történelmét. Gondolj bele! Egy családi sír, ami megőrizte a testvéri kötelék emlékét, miközben a legtöbb sírban csak az egyéni hírnév és rang számított.

Louis elmosolyodott. Ismerte Gracie-t. Tudta, hogy ilyenkor jobb nem közbevágni. Csak csendben nézte, ahogy felesége előveszi jegyzetfüzetét, és gyorsan lejegyzi a látottakat.

A sírbejáratot díszítő freskók is beszédesek voltak. A homályos, de még így is lenyűgöző képek két férfit ábrázoltak: együtt dolgoztak egy műhelyben, egyikük aprólékosan csiszolt egy aranyékszert, míg a másik papirusztekercset írt, mögöttük ünneplő család és zenészek. A falakon az élet és a halál közös útját ábrázoló jelenetek váltakoztak – mintha a sír azt hirdette volna, hogy a testvéri kötelék a túlvilágra is elkísér.

– Szeretném feltárni a belső kamrát – mondta Gracie halkan. – De csak óvatosan. Nem akarom, hogy bármi megsérüljön.

Louis bólintott, majd intett a közelben dolgozó munkásoknak. Ketten odaléptek, és lassan elkezdték eltávolítani a homokkal borított köveket a bejárat elől.

A nap utolsó sugara már lebukott a sivatag peremén, amikor a csapat végre feltárta a belső helyiséget. A sötétségből dohos levegő csapott ki. Gracie körbevilágított az elemlámpával, és ahogy a fény végigsiklott a helyiségen, megpillantotta őket. Két csontváz feküdt egymás mellett, a lábaiknál egyszerű, de gondosan elhelyezett ékszerek és írnoki eszközök voltak. Az egyik férfi koponyáján még megmaradt a halotti maszk nyomata, a másik keze pedig mintha még mindig egy elporladt papirusztekercset markolt volna.

A szíve elszorult a látványtól. Nem a halál miatt, hanem az idő érintetlen üzenete miatt. Mintha a testvérek évszázadokon át őrizték volna egymást a sír sötétjében.

A sír hátsó falán egy felirat húzódott:

Az élet egyetlen kincse a hű testvér, ki elkísér a túlvilág útján is.

Louis halkan megszólalt:

– Gracie… azt hiszem, valami nagy dologra bukkantunk.

Gracie bólintott, és tudta: ez a sír nem csupán a múltról mesél, hanem talán olyan titkokat is rejt, amelyek az élők világában is vihart kavarhatnak.

A sivatag fölött ekkor halkan felkelt a hold. És a rejtett sír, ezer év után újra mesélni kezdett.

2. fejezet

A régészek és az egyiptomi munkások már órák óta a feltárás helyszínén dolgoztak, Gracie pedig a sír belsejében vizsgálta a frissen előkerült tárgyakat.

Gracie Simpson a sír hűvösebb belsejében térdelt, aprólékosan vizsgálva a repedezett falat. Ujjai porosak voltak, arcát az izzadság és a finom homok egyaránt belepte.

Hirtelen egy izgatott hang törte meg a kinti zajok monoton moraját.

– Gracie! Gyere gyorsan, találtunk valamit! – kiáltotta Hosni, a Beni Szuef Múzeum tapasztalt munkatársa, aki évek óta Gracie megbízható segítője volt a feltárásokon.

Gracie felkapta jegyzetfüzetét és zseblámpáját, majd sietős léptekkel elindult a sír egyik félreeső sarka felé, ahonnan Hosni hangja hallatszott. A munkások félkört alkottak egy kiásott homokréteg körül, amelyből egy kopott, faragott fa ládika sarka kandikált ki.

Hosni óvatos, rutinos mozdulatokkal, két kezével emelte ki a földből a poros tárgyat. A láda felületét díszítő hieroglifák alig voltak kivehetők a rájuk rakódott évszázados porréteg alatt.

– Nézd csak meg ezt, Gracie! – szólt izgatottan Hosni. – Valami különleges lehet benne. Az egyik jelölés hasonlít arra a szimbólumra, amit a fő kamra bejáratánál is láttunk.

Gracie leguggolt a lelet mellé, és gyengéd mozdulattal végighúzta ujjait a láda repedezett felszínén. A fa meglepően jó állapotban maradt fenn a száraz levegőnek köszönhetően. A homályos mintázatot közelebbről szemügyre véve egy apró Anubisz-ábrázolást és egy ismeretlen nevet rejtő kartust is felfedezett a fedélen.

Kinyitotta a ládát. Benne több apróbb ékszer hevert, köztük egy gyönyörű, finoman megmunkált amulett: egy aranyból készült szkarabeusz, smaragd berakással, hátlapján hieroglif felirattal. Gracie ösztönösen kinyújtotta a kezét, és amikor ujjai megérintették a hideg fémet, hirtelen minden elsötétült körülötte.

A következő pillanatban már egy másik világban találta magát.

A nap meleg fénye aranylóan áradt be egy tágas műhelybe. A levegő illata fűszeres volt, a falakon színes festmények, az asztalon rengeteg smaragd szkarabeusszal díszitett aranylánc, gyűrű és amulett hevert. Előtte egy fiatal férfi hajolt egy nyaklánc fölé: Sepszeszkapf, a sírban említett ékszerkészítő. Gracie annyira tisztán látta az arcát, mintha valóban ott állna előtte: sötét bőr, fekete haj, vékonyra húzott szemek.

Sepszeszkapf gondos, szeretetteljes mozdulatokkal fűzte a láncra a smaragdot, majd gyengéden végighúzta ujjait a kész művön. A nyaklánc finom, csillogó aranyláncból készült, középen egy szkarabeusszal.

A műhely ajtajában ekkor feltűnt Hotep, a testvére. Kopasz feje fényesen csillogott, testét csupán egy fehér ágyékkötő fedte, miközben kezében szorosan tartott egy papirusztekercset. Amikor megpillantotta a nyakláncot, elmosolyodott.

– Sepszeszkapf, ez gyönyörű… ezt nekem készítetted? – kérdezte, hangjában meghatottsággal.

– A mai ünnepre. A testvéremnek. Hogy a védelmező istenek kísérjenek utadon – válaszolta Sepszeszkapf.

A jelenet meghitt volt, őszinte és tiszta. A két testvér átölelte egymást, és Gracie szinte érezte a köztük lévő melegséget.

Ám ekkor a látomás hátterében árnyak mozdultak. A műhely bejárata mögött két alak állt. Ruhájuk sötét, arcuk homályba veszett, de Gracie találkozott az egyik alak tekintetével. Hideg, sötét szemek néztek vissza rá. Fenyegető, idegen érzés áradt belőlük.

Gracie megborzongott. A boldog jelenet hirtelen nyomasztóvá vált. Sepszeszkapf és Hotep nem vették észre a leselkedőket.

A következő pillanatban Gracie újra a sírban volt. Lihegve, remegő kézzel engedte el az amulettet, amely halk koppanással visszahullott a ládikába.

Louis azonnal odaugrott hozzá.

– Gracie! Mi történt? Rosszul vagy?

Gracie néhány másodpercig képtelen volt megszólalni. Még mindig a látomás képei villogtak előtte.

– Én… láttam őket, Louis. Sepszeszkapfot és Hotepet. Ott voltak… – suttogta.

Louis hitetlenkedve nézett rá, de látta a felesége arcán a megrendülést. Hosni is odalépett, komoly tekintettel nézett rá.

– Ez a hely… különös erőkkel bír. Azok, akik a múlt titkait bolygatják, néha szembesülnek az ott rekedt lelkek emlékeivel.

Gracie mély levegőt vett. Tudta, hogy ez még csak a kezdet volt. Valami sokkal nagyobb dolog rejlett ebben a sírban, mint amit eddig sejtettek.

– Louis… ezt a sírt nem véletlenül rejtették el. És valaki… valaki már akkor sem akarta, hogy kiderüljön az igazság.

Louis bólintott.

– Holnap alaposabban átnézzük a freskókat… meg kell tudnunk, ki figyelte őket.

Gracie még egyszer az amulettre pillantott. A szkarabeusz smaragdja most mintha sötétebben fénylett volna, mint korábban.

3. fejezet

A hajnali nap első sugarai még alig érték el a nekropolisz homokbuckáit, de Gracie már a sír belsejében állt. A látomás nyomasztó képei még mindig a fejében kavarogtak, és tudta, hogy válaszokat kell találnia. Louis a freskók előtt térdelt, kezében jegyzetfüzettel, s közben halk hangon olvasta a hieroglifákat.

– Gracie, gyere ide! Találtam valamit.

Gracie gyorsan odalépett. A sír bal oldali falán egy hosszú feliratsor húzódott, amelyet eddig a por és a sötét eltakart. Louis ecsettel letisztította a felső részt, és most lázasan fordította a sorokat.

– …és azon az éjjelen, mikor a Hold vére a homokra hullott, idegenek törtek a házba. A nagy ékszert ellopták, s testvérem, Sepszeszkapf, kezeik által végezte. Vérbe borult föld, s testem-lelkem gyásza örökké kíséri. Esküszöm, bosszút állok az árulókon.

Gracie érezte, hogy a hideg kirázza. A felirat kétséget sem hagyott. Sepszeszkapfot nem természetes halál érte.

– A nyaklánc… ugyanaz, amit a látomásomban láttam. – suttogta.

Louis bólintott.

– És nézd csak ezt itt lent – mutatott a következő sorra. – A gyilkosok árnyéka még köztünk jár, s az ékszer darabjai a sír mélyén rejtve, hogy a bosszú napján ismét összeálljanak.

Gracie szíve hevesen vert. Az átok és a gyilkosság emléke évszázadokkal túlélte az eseményeket.

Miközben a fal feliratait vizsgálták, Hosni kiáltott a sír hátsó részéből.

– Gracie! Louis! Nézzétek csak!

Gyorsan odasiettek. Hosni egy kis, homokkal borított fülkét tisztított meg, ahol egy csillogó tárgy villant meg a homok alatt. Óvatosan emelte ki: egy finoman megmunkált aranylánc-töredék volt, egyik végén széttépett szemmel. A smaragd szkarabeusz hiányzott, de a lánc mintázata pontosan megegyezett azzal, amit Gracie a látomásban látott.

Abban a pillanatban, amikor Gracie leereszkedett mellé, a homályból nesztelenül bukkant elő Oscar, a kék macska. Zöld szeme megcsillant a gyenge fényben, és hangtalan léptekkel suhant oda melléjük. Oscar orrát a homokhoz érintette, majd éles karmával kapart egyet a földön, pontosan azon a helyen, ahol valami megcsillant a por alatt.

– Úgy tűnik, Oscar is megtalálta – jegyezte meg Louis halvány mosollyal.

Gracie remegő kézzel vette kézbe a töredéket. A fémen apró vérrozsda nyomok színeződtek. Több ezer év pora alatt is megőrződött a halál pillanatának nyoma.

– Ez a nyaklánc darabja – mondta halkan.

Louis a fülke falát kezdte vizsgálni, és újabb, alig kivehető véseteket talált.

– Az igazság rejtekhelye itt van, s testvérem lelkének békéje csak akkor jő el, ha a vér és a lopott kincs visszatér a földbe.

Gracie szorosan ökölbe zárta a nyaklánctöredéket.

– Hotep gyásza örök volt. Nem csak a testvérét veszítette el, hanem a bizalmát is az emberekben. Az átok… a gyilkosok… talán ő maga próbálta visszaszerezni a nyakláncot, de nem sikerült neki.

Louis bólintott, arca elkomorult.

– És valaki nagyon nem akarta, hogy ezek a történetek felszínre kerüljenek. Nézd meg azt a faragott képet ott.

A sír hátsó falán egy freskó mutatta a testvéreket. Együtt ültek egy ünnepi lakománál. De közelebbről nézve Gracie észrevette: a kép sarkában két sötét árnyalak állt, épp úgy, mint a látomásában. A tekintetük ugyanúgy fenyegető volt.

– Ők voltak… – mondta halkan. – Ugyanazok, akiket láttam.

Louis a vállára tette a kezét.

– A múlt kezd felfesleni, Gracie. De óvatosnak kell lennünk. Ha ezek a gyilkosok isteni átkot hoztak magukkal, akkor a sír nem véletlenül volt elfeledve. Valaki vagy valami azt akarta, hogy mindez örökre a homok alatt maradjon.

Gracie a kezében tartott nyakláncdarabra nézett.

– De most már nincs visszaút. Ki kell derítenünk, ki volt az a két alak, és hova került a nyaklánc többi része. Sepszeszkapf emléke miatt. És Hotep lelke miatt.

A sír hűvös levegőjében mintha egy halk sóhaj szállt volna végig.

Gracie tudta, hogy a rejtély mélyebb, sötétebb és veszélyesebb lesz, mint bármit, amit eddig megéltek.

4. fejezet

A nekropolisz fölött a délutáni nap perzselte a homokot. A csapat a sír feltárása után pihenőt tartott, Gracie a jegyzeteit rendezte, Louis pedig egy félreeső árnyékos helyen próbált térképet rajzolni a feltárt sír és a környező romok elhelyezkedéséről. A levegő forró volt, és a távolban egy-egy madár körözött.

Hirtelen halk, kaparászó nesz hallatszott a közeli bokorból. Louis felkapta a fejét.

– Mi a fene…?

A bokor levelei megrezdültek, majd egy apró, barna majom bukkant elő. A szőre kissé borzas volt, a szeme fürkésző, és meglepő módon a nyakában egy fénylő, aranytól csillogó tárgy lógott. Egy apró ékszer, talán egy amulett. Louis tágra nyílt szemmel bámulta a kis jövevényt.

– Hé, te kis tolvaj! Mit hoztál ide? – mosolyodott el, majd óvatosan leguggolt.

A majom kíváncsian pillantott rá, majd közelebb somfordált. Louis lassan elővette a zsebéből a maradék datolyát, amit a délelőtti reggelijéből tett el. Felmutatta a majomnak.

– Nesze, barátom. Cserébe add ide azt, ami nálad van.

A majom megriszálta magát, majd óvatosan odasétált, elvette a datolyát, s közben a nyakában csüngő kis tárgy megcsillant a fényben. Louis most már tisztán látta: egy régi, aranyból készült függő volt, apró szkarabeusz alakjával, kék zománcozott berakással.

Gracie ekkor ért oda.

– Louis, mit csinálsz? – kérdezte, majd meglátta a majmot. – Ez meg honnan került ide?

Louis elvigyorodott.

– Úgy döntött, csatlakozik a csapathoz. Elneveztem Makinak. Nézd csak, mit hozott!

Gracie közelebb hajolt, és ahogy megpillantotta az ékszert, a gyomra összeszorult.

– Ez… ez pont olyan, mint a sírban talált nyakláncdarab! Ugyanaz a minta, ugyanaz a zománcberakás.

A majom csillogó szemmel figyelte őket, aztán hirtelen, mintha megelégelte volna a társaságot, eliramodott, és eltűnt a közeli romok között.

Louis megvonta a vállát.

– Na, hát nem tartott sokáig a barátság. De legalább tudjuk, merre kell keresnünk.

Az est gyorsan leszállt a sivatagra, a csillagok sűrűn borították be az eget. Gracie és Louis sokáig beszélgettek a tűz mellett az ékszerről és a majomról, akinek felbukkanása több volt egyszerű véletlennél.

Másnap hajnalban, amikor Gracie a sír bejáratához sétált, halk zörejre lett figyelmes. A homokban ismét ott ült Maki. Ezúttal egy másik, aranyozott tárggyal a szájában: egy törött, finoman megmunkált gyűrű lehetett, rajta ugyanazzal a szkarabeusz motívummal, amit a láncdarabokon láttak.

Gracie halkan odahívta Louist.

– Nézd csak… megint itt van. És megint hozott valamit.

Louis hitetlenkedve bámult.

– Ez a kis fickó egy élő régészeti leletgyűjtő! De honnan szedi ezeket?

Gracie figyelmét nem kerülte el, hogy Maki mindig ugyanabból az irányból jött. A nekropolisz egy ritkábban kutatott részéből, ahol néhány romos fal és egy félig beomlott alagútmaradvány állt.

– A macskám most nincs az ásatáson, a majmot kell követnünk. Ő talán olyan helyekre is bejut, ahová mi nem. És lehet, hogy ott van a nyaklánc többi része is.

Louis bólintott.

– Ma éjjel, amikor hűvösebb lesz. Maki lesz a kalauzunk.

A majom egy utolsó, kíváncsi pillantást vetett rájuk, aztán ismét elszaladt a romok felé.

Gracie izgatott lett. Érezte, hogy valami titok lappang a nekropolisz elfeledett sarkaiban. És lehet, hogy épp egy kis barna majom vezeti majd őket oda.

5. fejezet

Gracie a sátra előtt ült, ujjai között forgatva a sírban talált amulettet, amit korábban Maki nyakláncán látott ékszerdarabhoz hasonlónak vélt. A hold ezüstös fénnyel világította meg a homokot, és a távoli dűnék árnyai olyanok voltak, mint néma őrszemek.

Gracie tekintete a kis szkarabeusz alakú függőre szegeződött. A vésett hieroglifák mintha halkan mormoltak volna valamit a szélben. Ahogy ujjai a hideg fémhez értek, lassan elszállt körülötte a régésztábor képe, és egy másik világ bontakozott ki előtte.

A sivatag éjszakai csendje baljós volt. Sepszeszkapf, az ékszerkészítő a holdfényben haladt egy homokkal borított ösvényen, kezében egy kis dobozt szorongatva, amelyben a Hotep számára készített, gyönyörű arany nyaklánc lapult. A nyaklánc finom szkarabeusz függője a hold fényében meg-megcsillant, mintha maga is élne.

Sepszeszkapf boldog volt. Másnap volt Hotep születésnapja, és a templomi ünnep alkalmából akarta átadni neki az ajándékot. A testvére volt a mindene, szüleik halála óta ők ketten tartották össze a családot.

De a sivatag éjjeli némaságát hirtelen zaj törte meg. Homályos alakok bukkantak elő a romok közül, árnyékuk hosszúra nyúlt a homokban. Rablók. Arcukat kendő takarta, kezükben kések és bunkók voltak.

Sepszeszkapf megfordult, azonban menekülni már késő volt. Az első ütés a vállát érte, a második letaszította a földre. A doboz kiesett a kezéből, a homokba hullott, és tartalma kiborult: a nyaklánc fénylett a hold alatt. A rablók mohón kaptak utána.

Sepszeszkapf utolsó erejével próbált felkelni, de a pengék ismét lecsaptak. Vér festette be a homokot.

A látomás képe hirtelen váltott. Egy újabb holdfényes éjszaka. Hotep sietve közeledett a helyszín felé, kezében fáklyát tartva. Hónapok óta kereste eltűnt öccsét. Most egy véletlenül talált amulett vezette ide, amit egy vándor áruló módon adott el a piacon. A szíve gyorsan vert, amikor meglátta a homokban Sepszeszkapf összekuporodott testét.

Hotep letérdelt mellette, remegő kezekkel érintette meg halott testvérét. Látta, hogy a doboz ott hever mellette üresen. Az arcán könnyek futottak végig.

– Esküszöm a halálod szellemére, testvérem… – suttogta. – Megtalállak a túlvilágon is. Nem hagylak egyedül. A lelkünk együtt jár majd a Ré bárkáján, és a síron túl is egymás mellett leszünk. Bosszút állok érted. És együtt temettetlek el, hogy az örökkévalóságban sem szakítsanak szét minket.

A fáklya lángja megrebbent a szélben. Hotep felnézett az égre, majd a sivatag felé.

Gracie lassan magához tért. A látomás nyomasztó súlya még ott lebegett körülötte. A kezében még mindig ott volt a szkarabeusz amulett. Louis ekkor lépett ki a sátorból.

– Minden rendben, Gracie? Elég sápadtnak tűnsz.

Gracie felnézett rá, szeme fáradtan, de eltökélten csillogott.

– Sepszeszkapfot meggyilkolták. És Hotep… bosszút esküdött. És azt ígérte, együtt temetteti el magát vele, hogy sose maradjanak külön a túlvilágon.

Louis döbbenten nézett rá.

– Ezt… honnan tudod?

Gracie halkan megszorította az amulettet.

– Ők… megmutatták.

Az éjszaka csendje sűrűbbé vált, a sivatag mintha figyelt volna. Valahol a romok között Maki neszezett. És Gracie tudta: a titok lassan felszínre kerül.

6. fejezet

A sivatagi hajnal lassan szétoszlatta az éjszaka árnyait, de Gracie és Louis számára nem hozott nyugalmat. Az előző esti látomás képei még mindig élénken éltek Gracie emlékezetében. Az amulettet végig a markában szorongatta. Maki, a majom, reggel újra felbukkant a feltárás szélén – ezúttal egy apró, arannyal futtatott gyűrűt szorongatott a fogai között.

– Ez kezd túl sok lenni a véletlenekhez képest – morogta Louis, miközben lassan közeledett a kis állathoz.

Gracie letérdelt, kinyújtotta a kezét, és halkan szólt hozzá.

– Gyere ide, Maki… mutasd csak azt a kincset.

A majom boldogan odaugrott, és Gracie tenyerébe ejtette a gyűrűt. A nő ujjai közé vette a poros ékszert, melyen alig kivehető hieroglifák futottak körbe. Egy pecsétgyűrű volt – és az ékkőn ugyanaz a szkarabeusz motívum csillogott, mint a nyaklánc töredékén.

– Ugyanaz a mester keze – suttogta Gracie.

Az ékszer nyomai és Maki furcsa viselkedése végül arra késztette őket, hogy utánajárjanak: vajon honnan szedi elő ezeket a régi kincseket? A rendőr ismerősük, a műkincs lopásokkal foglalkozó Wallid említett korábban egy Aban Khoury nevű gyűjtő nevét, aki a környék egyik legismertebb és legellentmondásosabb régiséggyűjtője volt. Híres volt róla, hogy a feketepiacon is megfordult, és nem ritkán vásárolt kétes eredetű darabokat.

Délután Gracie és Louis útnak indultak a közeli oázisfaluba, ahol Aban Khoury háza állt. A gazdag kereskedő kúriája fehérre meszelt falakkal és nehéz, faragott kapuval magasodott a poros utcák fölé. Az udvarban egzotikus növények és néhány zöldellő datolyapálma próbált túlélni a rekkenő hőségben.

A gyűjtő személyesen fogadta őket.

– Ah, a híres Simpson asszony és férje! – köszöntötte őket túláradó udvariassággal, miközben feltartotta a karját a nyitott kapuban. Intett nekik, hogy fáradjanak beljebb.

A házban kellemes félhomály uralkodott, a falakat régiségek és festmények borították. A gyűjtő egy széles mozdulattal a nappali felé mutatott.

– Parancsoljanak, foglaljanak helyet!

Gracie és a férje leültek a díszes, bársonnyal bevont kanapéra. A szoba ódon illata keveredett a frissen főzött kávé aromájával. Gracie futó pillantást vetett körbe: polcokon elhelyezett bronzszobrok, üvegbúrák alatt pihenő régiségek és egy vitrines szekrényben csillogó ékszerek sorakoztak.

A gyűjtő is helyet foglalt egy karosszékben, keresztbe tette a lábát, és kíváncsian nézett rájuk.

– Nos, mi járatban nálam?

Gracie nem kertelt.

– Olyan tárgyak nyomában járunk, amelyek egy Sepszeszkapf nevű ékszerkészítő sírjából kerülhettek elő. A kincsek között van egy különleges arany nyaklánc is, szkarabeusz függővel.

Khoury szemében egy árnyalatnyi érdeklődés villant, de az arca változatlan maradt.

– Nem tudok ilyesmiről – válaszolta sietve, hangja mézes volt, de túlságosan is feszült. – Nem vásárolok sírfosztogatott holmikat, asszonyom. Az én gyűjteményem kizárólag ellenőrzött darabokból áll.

Gracie tekintete most lassabban végigsiklott a polcokon, ahol amulettek, pecsétgyűrűk, aranyozott szobrocskák és apró dísztárgyak sorakoztak. Egy sarokban egy üvegezett vitrin állt, benne több aranylánc. És ott, középen, egy feltűnően ismerős darab: vastag, régi aranylánc, rajta apró gravírozott szkarabeusz-motívumok. Pontosan olyan, amilyet Gracie a látomásában Sepszeszkapf kezében látott.

A szíve a torkában dobogott, de megőrizte a nyugalmát.

– Ez a lánc… különleges darab. Megnézhetném közelebbről? – kérdezte halkan.

Khoury megfeszült.

– Az nem eladó. Egy régi családi örökség – a hangjában valami védekező vibrálás csengett.

Louis közbevágott.

– Furcsa, hogy eddig sehol nem hallottunk erről a darabról.

Khoury szeme összeszűkült.

– Nem vagyok köteles minden tulajdonomat kiteregetni, uram – mondta. A mézes hang most savanyúvá vált.

Gracie érezte, hogy nem fognak itt több információhoz jutni, noha a lánc már ott volt a fejében, és tudta, hogy Khoury valamit rejteget.

Elindultak kifelé, de Gracie még egy pillantást vetett a láncra.

A nap már lemenőben volt, amikor visszatértek a feltáráshoz. Maki a sátruk előtt ült, és mintha várta volna őket.

– Az a lánc Sepszeszkapfé volt, Louis – mondta Gracie halkan. – Az a gazember tudja, honnan került hozzá, csak titkolja. Rá kell jönnünk, hogyan szerzett még belőle. Maki lehet a kulcs. Ő hozza ide a tárgyakat valahonnan.

Louis bólintott.

– Holnap követjük. Bárhová megy. És ha kell, kihúzzuk Khouryból is az igazat.

A sivatagi szél végigfutott a régésztáboron, porral és régi, suttogó emlékekkel telve.

A múlt árnyai lassan mozgolódtak.

7. fejezet

Gracie alig aludt valamit. A fejében újra meg újra felvillant a lánc képe, a szkarabeusz motívumokkal, Khoury fojtott hangja és Maki ártatlan, mégis baljós jelenléte.

Louis már a reggeli után visszatért a városba, hogy beszéljen Walliddal, Egyiptom legelismertebb műkincstolvaj szakértőjével. Néhány óra múlva Gracie is követte, miután egy fiatal fiú a piac felől egy üzenetet hozott:

Egy ember árulja a régi ékszerek darabjait a sivatagi kapunál.

A város piacának nyüzsgése már messziről hallatszott – fűszerek illata, árusok kiáltozása és a tevék mély torokhangú dünnyögése töltötte be a levegőt. A poros, keskeny utcák között a délutáni nap perzselő sugarai még könyörtelenebbnek tűntek.

Gracie és Louis egy kis sikátorban találkoztak újra.

– Megvan a célpont, Wallid elmondta – súgta Louis, egy hosszú köpenyes, csuklyás férfira bökve, aki egy ponyvával fedett standnál árult valamit. A kezei gyorsan, idegesen mozogtak, a szeme állandóan pásztázta a környéket.

A standon különféle ócska régiségek, hamis amulettek és gyűrűk között akadt néhány valóban régi, eredetinek tűnő ékszerdarab is. Gracie szeme azonnal megakadt egy láncrészleten: apró, sárga szkarabeusz, rajta alig kivehető gravírozott rovátkák. Ismerős mintázat. Sepszeszkapf keze munkája volt.

Gracie intett Wallidnak, aki néhány helyi zsoldossal együtt rejtőzött el a közeli boltív mögött. Louis közben körbesétált a stand körül, mintha csak nézelődne.

A kereskedő észrevette Gracie közeledtét, és egyből a stand alá próbálta söpörni a láncdarabot.

– Nehéz délelőtt, igaz? – szólította meg Gracie kedélyesen, de a hangja mögött acélos él lapult.

A férfi megfeszült, majd idegesen elmosolyodott.

– Csak ártatlan csecsebecsék, asszonyom. Turistáknak. Talán valami érdekli?

Gracie letette a markába csúsztatott pénzérmét a pultra.

– Azt a láncot kérem – mondta, és a szeme nem eresztette a férfiét.

A kereskedő már épp tiltakozni akart, de ekkor Wallid és emberei hirtelen ott termettek. A férfi megdermedt.

– Állj! Kairó hatósága nevében lefoglalunk mindent! – harsant Wallid hangja.

A kereskedőt a földre teperték, a standot feldúlták, és Gracie ott találta meg a láncdarabot a rongyok és hamis amulettek alatt. Nem volt kétség. A Sepszeszkapf-féle lánc egyik része volt.

Nem sokkal később a kereskedőt vallomásra fogták. A férfi – akit Rashidnak hívtak – hamar megtört a hőség és Wallid fenyegető kérdései alatt.

– Van egy banda… heten vagy nyolcan… éjszakánként sírokat fosztogatnak a sivatag peremén. Mindent eladnak, amit találnak. Nekem is ők adták a láncot. Esküszöm!

Gracie előrehajolt.

– Az ékszeregyüttes többi darabja? Nálad vannak még? Vagy Khourynál?

Rashid riadtan rázta a fejét.

– Khoury a fő vevőnk. De hogy nála van-e… azt nem tudom. Van egy rejtekhelyük… a régi karavánszeráj romjainál, a várostól keletre. Ott találkoznak éjjelente.

A vallomás után Wallid emberei azonnal útnak indultak, hogy elfogják a banda többi tagját. Gracie és Louis úgy döntöttek, hogy éjjel ők is odamennek – saját szemükkel akarták látni, hol tűnt el Sepszeszkapf öröksége, és talán az ékszerek többi darabját is visszaszerezni.

Ahogy a nap lement, Gracie a kezében forgatta a láncdarabot. A vésett szkarabeusz-motívum megcsillant a halvány holdsugárban.

– Közel vagyunk, Louis. Érzem. Még pár darab… és megtaláljuk Sepszeszkapf igazságát. És talán rájövünk, ki árulta el őket akkor.

Louis vállára tette a kezét.

– Ma éjjel. A karavánszerájnál. Véget vetünk ennek a történetnek.

8. fejezet

Gracie végleg elhatározta, hogy ideje lépni. A láncdarab, amit a piacnál találtak, egyértelműen Sepszeszkapf műhelyéből származott. Már csak az volt a kérdés, hol lehet az ékszerek többi része – és Gracie szinte biztos volt benne, hogy Aban Khoury, a hírhedt gyűjtő rejtegeti őket.

Gracie és Louis a sátorban ültek egy gyenge olajlámpa fényénél, miközben Wallid, a rendőr és két megbízható embere is csatlakozott hozzájuk. Gracie kidolgozott egy tervet.

– Khoury kapzsi. Ha azt hiszi, hogy ritka ékszerdarab kerülhet hozzá, nem fog ellenállni. Csak egy kellően csábító ajánlat, és lebukik.

Louis felnevetett.

– Szóval most kereskedők leszünk?

– Pontosabban régészeti csalók – Gracie elmosolyodott, majd egy apró, törött amulettet vett elő. Egy régi, sérült darab, amit korábban egy jelentéktelen melléksírban találtak.

– Ezt fogjuk kínálni neki. Azt állítjuk, hogy a Sepszeszkapf-féle ékszer egy újabb darabja, és van még több is. Khoury biztosan meg akarja venni, és közben lebukik a többi holmival is.

Wallid bólintott.

– Beépítek két embert a találkozóra. Ha megmutatja a rejtekhelyét, vagy elismeri, hogy nála van a lánc többi része, lecsapunk.

Még aznap este, a város szélén, egy régi műhelyépületben került sor a találkozóra. Khoury csak két emberét hozta magával – mindkettő sötét ruhát és kendőt viselt, hogy ne ismerjék fel őket.

Gracie hosszú, laza szabású ruhában jelent meg, amely tetőtől talpig elfedte alakját, csak az arca és a kezei látszottak ki a könnyű anyag alól. Louis pedig egy szuvenírkereskedő szerepét játszotta.

A gyűjtő szeme megvillant, amikor meglátta az amulettet.

– Még egy darab? Mennyiért adja?

Gracie szándékosan bizonytalanul válaszolt. Hangját eltorzította.

– Nem vagyok szakértő… de azt mondták, Sepszeszkapf műhelyéből való. Egy egész szett van még nálunk… ha érdekli.

Khoury mohón előrehajolt.

– Hol van a többi?

– Előbb látnunk kell, mivel tud fizetni… vagy mivel tudja biztosítani, hogy nem máshoz kerül.

Khoury ekkor hibázott. Egy intésére egyik embere előhozott egy kopott ládát a műhely egyik sarkából. Kinyitotta – és ott, selyembe csomagolva, ott feküdtek a hiányzó láncrészek: apró szkarabeusz-medálok, aranyláncszemek, gyöngyberakásos foglalatok. És közöttük a Sepszeszkapf és Hotep címeres ékszere – egy vésett, aranyból készült smaragd szkarabeusz amulettpár.

Gracie szíve hevesen dobogott. Louis óvatosan oldalra lépett.

– Most! – harsant Wallid hangja a műhely hátsó bejáratából.

A hatósági emberek berontottak, Khoury pedig elkerekedett szemekkel hátrált.

– Ez csapda! – kiáltotta, de már késő volt. Az embereit lefegyverezték, a ládát lefoglalták.

Wallid közelebb lépett a gyűjtőhöz.

– Ez nem csak a lánc miatt van, Khoury. Régóta gyűlnek ellened a vádak: sírrablás, illegális műkincskereskedelem, hamisítás.

Khoury sápadtan rogyott le egy poros ládára.

– Semmit sem tudtok bizonyítani…

Wallid elmosolyodott, és a láncdarabokat tartalmazó ládára mutatott.

– Dehogynem. A lánc, a piaci kereskedő vallomása, és a banda elfogott tagjai már mind rólad beszéltek. Vége, Khoury.

A férfit kapzsiság és mohóság hajtotta, s most ott ült, mint egy összetört báb.

A láncdarabokat óvatosan csomagolták ki. Gracie remegő kézzel emelte fel a címeres amulettpárt.

– Megvan. Sepszeszkapf és Hotep öröksége.

Louis mellélépett.

– Most már csak a sírban a helyük.

Gracie bólintott.

– És talán a testvéri eskü is beteljesedhet végre.

9. fejezet

Gracie és Louis visszaindultak a rég elfeledett sírhoz. Az ásatási terület csendes volt, a levegő hűvös, és csak a tücskök halk ciripelése, valamint a sivatagi szél susogása törte meg a csendet. A zsák, amelyet Gracie szorosan a mellkasához ölelt, csendesen csilingelt, mikor az ékszerek egymáshoz értek – mintha a tárgyak maguk is érezték volna, hogy végre elérkezett a pillanat: hazatérnek.

A sír bejáratához érve Gracie megállt, ránézett a hatalmas kőlapokra, melyek a rég elfeledett temető titkait őrizték. A hold ezüstös fénye halvány derengést vont a homokra és a poros kőfelületekre. A lámpák fénye remegve vetett árnyékokat a sír belsejére, és Gracie úgy érezte, mintha a több ezer évvel ezelőtti hősök lelkei is ott sétálnának körülöttük.

Louis, aki Gracie mellett lépkedett, halkan megszólította.

– Készen állsz?

Gracie bólintott.

– Itt az ideje.

Lassan beléptek a sírkamrába, ahol a levegő hideg és fojtott volt. A falak körül ősi hieroglifák, szkarabeuszok és fáraók képei mintha éltek volna a fényben. Az egész hely olyan érzést keltett, mintha a múlt valahol ott rejtőzködne a kövek között, és bárki, aki kellő tisztelettel nyúl hozzájuk, részesülhetne annak titkaiból.

A sírkamra közepén ott feküdt a koporsó, amelyben Sepszeszkapf csontjai pihentek. Mellette volt egy üres hely, ahol egykor Hotepnek kellett volna nyugodnia, de az üres hely most valahogy még jobban kiemelte a hiányt. Gracie elhessegette a szomorú gondolatokat, és a zsákot óvatosan kinyitotta. Az ékszerek fénye felizzott a gyér fényben, és Gracie mindegyiket gondosan a csontváz mellé helyezte. A nyaklánc, amelyen a családi címert viselő láncszemek és az arany medálok voltak, most visszakerült oda, ahová való volt – Sepszeszkapf mellkasához, ahol egykor pihent.

Gracie finoman végigsimított az arany láncon, miközben az ékszerek halk csilingelése betöltötte a sír csöndjét. A hely, bár még mindig sötét és elhagyatott volt, mintha most, hogy a család ékszerei visszatértek, megváltozott volna. Gracie szeme előtt hirtelen felderengtek a látomások, melyek már nem először kísértették meg.

A látomásban a sivatagi táj kékes fényben fürdött. Sepszeszkapf mellkasán a nyaklánc csüngött. Mellette Hotep volt. Csendben, egymással szemben álltak.

Sepszeszkapf előre lépett, és mosolyogva átölelte bátyját.

– Végre itthon vagyok, testvérem.

Hotep is mosolygott, de most valami más is tükröződött az arcán. A háború, a gyász és az elhúzódó magány után békét érzett.

– Túl sokáig nem voltunk együtt… de most itt vagy, és végre nem leszünk többé külön.

Gracie szíve megdobbant, ahogy a két testvér egymás mellett ült. Úgy érezte, hogy a múlt minden fájdalma eltűnt. A szellemük, bár a túlvilágon pihent, és most, hogy végre újra együtt voltak, örökre megtalálta volna a nyugalmát.

Elfordította tekintetét, és lágyan felnyitotta a szemét, visszatérve a valóságba.

Louis, aki már egy ideje figyelte, most halkan kérdezte:

– Mit láttál?

Gracie elmosolyodott, és a sírra nézett, ahol most a testvérpár sírja nyugodott.

– Azt láttam, hogy végre békét találtak. Most már nincs szükségük a bosszúra. Az ő lelkük nyugodtan fog pihenni együtt a túlvilágon.

Louis bólintott, és csendben letette a kezét a sír kőlapjára. Az ékszerek most már a helyükön voltak. A nyakláncok és a többi darab az ősi, már-már szent földön pihentek.

Gracie és Louis halkan sétáltak ki a sírból, és elindultak a sátor felé. A sivatag hatalmas területe most békésnek tűnt, mint valami örök emlék, amely a testvéri szeretetet és a megbékélést őrizte. Gracie tudta, hogy a testvérpár az ékszereikkel együtt hamarosan méltó nyugalomra lel a múzeumban, lelkük pedig végre közösen járhatja be a túlvilágot.

10. fejezet

Gracie leült az asztalhoz a kis sátrában, kezében az utolsó oldal volt, amelyet épp befejezett a testvérek történetéből. A papírra írt szavak egy szívszorító vallomás részei voltak – Sepszeszkapf és Hotep élete, testvéri kötődésük és az a tragikus sors, amelyet a történelem elfeledett. Gracie már hónapok óta dolgozott ezen a kéziraton, és most úgy érezte, mintha minden egyes betű és szó egy darabot adna hozzá a család történetéhez, amelynek nyomait a sírkamra és a hűséges majom hozta elő.

Louis már az asztalon elhelyezett fényképeket nézegette – azokat a pillanatokat, amelyeket az ásatás során örökítettek meg. Az egyik fotón Maki, a kis majom, hűségesen ült Louis mellett.

Gracie letette a tollat, és fáradtan hátradőlt a székben. Minden mondatot beleöntött a történetbe, és most, hogy befejezte, kissé üresnek érezte magát, mintha valamitől el kellett volna búcsúznia. De tudta, ez nem végleges. Sepszeszkapf és Hotep története örökre ott maradt a múzeumban – és velük együtt Maki is.

Épp ekkor Oscar, a karcsú, kék bundájú macska elegáns léptekkel besétált a műhelybe, sárga szeme kíváncsian csillogott. Maki, ahogy meglátta, leugrott Louis válláról, és már ott is termett a macska mellett. A két kis állat mostanra elválaszthatatlan barátok lettek, de civakodni azért még mindig tudtak. Oscar játékosan csapott egyet a mancsával Maki fülére, mire a kis majom visongva felugrott, és egy rongydarabbal próbálta elcsalogatni a macskát.

Gracie nevetve nézte őket, ahogy ide-oda kergetőztek a műhely padlóján.

– A legjobb barátaink lettek, nem igaz? – jegyezte meg mosolyogva.

Louis a vállán pihentette a kezét, és apró mosollyal válaszolt:

– Úgy tűnik, igen. Maki a titkok legjobb ismerője, Oscar meg gondoskodik róla, hogy sose unatkozzunk.

A két kis állat közben tovább incselkedett: Oscar kecses ugrással felugrott az egyik asztalra, Maki pedig ügyesen követte, mintha csak újabb kincset keresnének. Gracie és Louis egyszerre nevettek a látványon.