A vádak papirusza

1. fejezet

A reggeli nap halvány fénye lassan végigkúszott a thébai nekropolisz fölé emelkedő sziklákon. Most nem fújt a szél, a homokban csak a munkások nyomai maradtak. A levegőben por és földszag terjengett. Gracie Simpson a feltárás vezetőjeként végigpillantott a keskeny ásatási árok fölött. Az árnyékos oldalon Louis Steel, a férje, egy edénytöredéket vizsgált a fény felé tartva, mellette Hosni, a helyi egyiptomi munkatársuk térdelt a földön, szorgalmasan tisztogatva egy cseréptáblát.

Gracie megigazította vászonkalapját, és odasétált hozzájuk.

– Minden rendben, fiúk?

Louis felnézett rá, szőkés haját kócolta a hajnali szél.

– Semmi érdekes eddig. A szokásos edények, pár gyöngy, és egy törött amulett. De Hosni szerint a keleti falnál van valami furcsa.

Hosni felpillantott, barna szeme izzott a lelkesedéstől.

– Igen, Gracie. A fal mögött üreg van. Kopogtattam. Üres hang.

Gracie arca felderült.

– Mutasd.

Hosni a keleti falhoz vezette. A mészkő és agyagkeverékből rakott vakolat alatt tényleg látszott néhány repedés. Hosni finoman végighúzta rajta az ujjait, majd egy kis vésővel megkocogtatta. Tompa, kongó hang.

Gracie szíve hevesebben kezdett verni. Ilyet már látott. Egy elfalazott bejárat.

– Hozzatok egy zseblámpát – szólt.

Pár perc múlva Louis állt mögötte a zseblámpa fényével, miközben Gracie Hosnival együtt óvatosan kezdte lepattintani a vakolatot. A fal könnyen adta meg magát. Amint a nyílás megnyílt, hűvös, állott levegő csapott ki a sötétségből. A zseblámpa fénye hosszú árnyékokat vetett a keskeny járat falára.

– Be kell néznünk – mondta Gracie, és Louisra nézett, aki egy pillanatra elkomorult, de bólintott.

– Előbb én. Ha bármi van odabent…

– Most nem vagy hős, Louis. Meg tudok birkózni én is vele – mosolyodott el Gracie, és már be is lépett.

Odabent alacsony, keskeny sírkamra tárult fel. A falakon halvány festések, Anubisz alakja, áldozati jelenetek és egy különös jelenet: egy ember térdel egy írnok előtt. Szokatlan volt.

A kamra sarkában fonott kosár porosodott, mellette néhány edény, és egy repedezett fatábla. Gracie letérdelt a kosárhoz, és egy sárgult papirusztekercset vett ki belőle. A pergamen papírvékonyságú volt, és ahogy ujjai közé fogta, érezte, milyen törékeny. Óvatosan kibontotta.

A sűrűn írt hieratikus jelek gyorsan vetett, kissé sietős kéztől származtak. Az első sorokba beleremegett a szíve.

Mennefer, templomi szolgáló, lopás vádjával állíttatik a Tanács elé.

Gracie halkan felsóhajtott.

– Louis! Hosni! Gyorsan ide!

A férfiak pillanatok alatt mellette teremtek.

– Ez nem halotti szöveg – suttogta Gracie izgatottan. – Ez egy bírósági jegyzőkönyv. Egy per leírása.

Louis a papirusz fölé hajolt, és elismerően füttyentett.

– Templomi lopás? Ritka darab.

– Az a jelenet ott a falon… – mutatott Hosni a térdelő alakra. – Most már értem. Az ítélethirdetés.

Gracie érezte, hogy ez nem csak egy történet. Egy szolgáló, aki talán nem volt bűnös. Egy ítélet, amiről eddig senki sem tudott.

2. fejezet

A nap már magasan járt a thébai nekropolisz fölött, és a régésztáborban egyre melegebb lett a ponyvák alatt. Gracie mégsem érzett sem meleget, sem fáradtságot. Árnyékba húzódva, egy alacsony faasztal mellett ült, előtte a kibontott, jó állapotú papirusztekercs, mellette Hosni és Louis voltak.

Gracie tollat, jegyzetfüzetet ragadott, és hangosan olvasni kezdte, miközben Louis és Hosni feszült figyelemmel hallgatták.

– A Mennefer nevű templomi szolgáló, ki a Királyi Amon-szentély területén szolgál, vétkesnek találtatott abban, hogy aranyozott szobrot, két lapis lazuli berakásos ékszert, egy pecsétgyűrűt és egy szentírási táblát eltulajdonított…

Louis összevonta a szemöldökét.

– Már el is ítélték? A vétkesnek találtatott kifejezés a bevezetőben? Furcsa.

Gracie bólintott.

– Én is pont ezen akadtam fenn. Úgy tűnik, hogy ez inkább vádirat, mint tényleges tárgyalási jegyzőkönyv. De nézzük tovább.

Tollát a következő sorok fölé vezette.

– A vádat előterjesztették: Khonsu, a Felső-Egyiptomi Nomosz helytartója, valamint három főpap – Pasheri, Djedhor és Panehsy – jelenlétében.

Hosni halkan füttyentett.

– Három pap és a helytartó? Ez komoly ügy lehetett. Vagy nagyon fontos, vagy nagyon kényes.

Gracie az ajkába harapott.

– És a per szinte azonnal lezajlott. Nincs feljegyzés arról, hogy Mennefer védekezett volna. Nincs tanúvallomás. Csak a vád, a tanács neve és a lopott tárgyak listája.

Louis végighúzta ujját a papiruszon.

– Mintha direkt gyorsan akarták volna lezárni. Vajon miért?

Gracie felnézett rá, szemében kíváncsiság és nyugtalanság villant.

– Pontosan ezt kérdezem én is. Ez a Mennefer… vajon tényleg bűnös volt, vagy valaki áldozata?

Hosni homlokát ráncolta, miközben a lopott listát vette szemügyre.

– Furcsa lista. Elég vegyes válogatás… És az a táblácska. Talán valami titkos irat?

Gracie vállat vont.

– Talán. De különösen gyanús, hogy semmi védelem, semmi kifogás nincs feljegyezve. Csak a vád, és hogy a helytartó és a három pap jelen voltak. Mintha előre eldöntötték volna.

Louis leült melléjük, egy kis korsó vizet töltött a csapatnak.

– Mi van, ha valaki be akarta feketíteni Mennefert? Eltüntetni? Egy gyors per… egy példastatuálás.

Gracie elmerengett a gondolaton. A sírkamrában látott festmény emléke újra felderengett előtte: a térdelő férfi, mögötte három főpap és egy magas alak – feltehetően a helytartó.

Megborzongott.

– Az ábrázolás is ezt mutatta – suttogta. – Ez nem volt tisztességes tárgyalás.

A pergamen utolsó olvasható soraiban a papirusz említést tett arról is, hogy a tanács "az istenek akarata szerint" döntött, és a bűntettet "fény derítése nélkül el kell temetni".

Gracie száraz torokkal ismételte:

– Fény derítése nélkül el kell temetni…

Louis elhűlten nézett rá.

– Gracie… akkor lehet, hogy a per lefolytatása, a vád, sőt talán még Mennefer eltűntetése is egy belső hatalmi játszma része volt.

Hosni sötéten bólintott.

– Ilyen a mai napig van Egyiptomban. Akkor is volt.

Gracie óvatosan összetekerte a papiruszt és a jegyzetfüzetét kinyitva feljegyezte a neveket, a tárgyakat és a furcsaságokat. Érezte, hogy valami sokkal nagyobb történet rejtőzik a töredékes sorok mögött. És ő nem volt az a nő, aki annyiban hagyta volna.

3. fejezet

A délutáni nap lassan lejjebb ereszkedett a thébai hegygerincek fölött, aranyló fénybe vonva a régésztábor szélén felállított ideiglenes munkasátrat. A forróság már kezdett enyhülni, de Gracie figyelmét továbbra is a régi papirusz ragadta magához. Az asztalon, a töredékes tekercs mellett, Louis és Hosni halkan beszélgettek, miközben Gracie a következő bejegyzések fölé hajolt.

– Megvannak a tanúvallomások – szólalt meg izgatottan. – Két név: Hori és Nefru.

A férfiak odahúzódtak mellé. Gracie lassan, jeleket betűzve kezdte felolvasni a vallomásokat.

– Előszólíttatott Hori, templomi őr, ki azt vallotta, hogy a hold második éjjelén látta Mennefert a Királyi Amon-szentély kincsesházának közelében, kezében egy kendőbe burkolt tárggyal.

Louis összehúzta a szemöldökét.

– Éjjel, egyedül, kendővel? Klasszikus vádirat. Van arról szó, hogy pontosan mit látott?

Gracie megrázta a fejét.

– Nem. A vallomás szerint egy kendőbe rejtett tárgy, de nem mondja, hogy mi volt az, és azt sem, hogy Hori odament volna, vagy kérdezett volna bármit. Csak hogy látta, majd később a tárgyak hiányát észlelték.

Hosni fanyarul felhorkant.

– Gyenge. Ennyiből bárkit be lehetett volna mártani.

Gracie tovább olvasta.

– Előszólíttatott Nefru, templomi írnok, ki azt mondta, hogy hallotta, amint Mennefer a piaci árusoknak aranyból való ajándékokat emlegetett.

Louis felemelte a kezét.

– Hogy hallotta…? Mikor? Hol? Egy ilyen hatalmas szentélynél, tucatnyi ember között? Bizonyítani aligha lehet.

Gracie bólintott.

– Ráadásul van egy furcsaság. Nefru állítása szerint ez a beszélgetés a szentély kertjében történt nappal, Hori viszont azt mondja, Mennefer csak éjszaka tartózkodott ott. Már itt ellentmondanak egymásnak.

Hosni megveregette az asztalt.

– Na tessék. Valaki itt hazudik.

Gracie folytatta a papirusz olvasását. A következő vallomás már első sorával kirítt a többi közül.

– Előszólíttatott Ankhhotep, a templom írnokpapja, ki azt mondotta, hogy Mennefer jó hírű és hűséges szolgáló, sőt azon az éjjelen, mikor a bűntett történt, a szentély déli udvarán látá őt imádkozni.

Louis kiegyenesedett.

– Tehát alibije lenne?

Gracie bólintott.

– Igen… csakhogy nézd, itt megszakad a szöveg. A következő sor már elmosódott, a tinta szétfolyt, mintha valaki vízzel locsolta volna meg, vagy szándékosan maszatolta volna el.

Hosni komoran figyelte a sorokat.

– Mintha valaki nem akarta volna, hogy Ankhhotep vallomása fennmaradjon.

Gracie vállat vont.

– Az is lehet, hogy a papirusz megsérült. De a többi szöveg jól olvasható, csak ez a bekezdés homályos. Ráadásul pont a pap vallomása, aki védte Mennefert.

Louis lassan megszólalt.

– Akkor talán Ankhhotep volt az egyetlen, aki ellenezte a vádat.

Gracie végigsimított a jegyzetein.

– Az is furcsa, hogy ezután semmi több nincs róla. Nem hívják be újra, nem kérdezik meg részletesebben, nem idézik vissza. Mintha elhallgattatták volna.

Hosni bólintott.

– A régi idők peres iratai ritkán szólnak erről. De ha valakit kellemetlenné vált tanúnak tartottak, vagy ellenkezett a főpapokkal… hát, gyorsan eltűnt a neve a jegyzőkönyvből.

A sivatag szellője megmozdította a papirusz szélét. Gracie felnézett.

– Az a furcsa, hogy a két terhelő vallomás ennyire homályos és ellentmondásos, míg a védő tanú vallomása hirtelen félbemarad. Mintha Mennefer sorsát már előre eldöntötték volna.

Louis kortyolt a vízből, majd szusszantott.

– Valaki biztosra akart menni.

Gracie lehajtotta a papiruszt, és halkan, inkább magának mondta:

– A kérdés már csak az, miért?

A sivatagban megnyúltak az árnyékok, de Gracie tudta, hogy a régi per titkai még rejtve maradtak. Készen állt folytatni a kutatást – nemcsak a homokban, hanem a múlt sötét részeiben is.

4. fejezet

Luxorban leszállt az este, a sátorban pedig halványan világítottak a lámpák. Gracie egyedül ült a munkapadnál, a perirat sárgás papirusztekercse előtte feküdt, a homokszemcsék finoman megültek a széleken. Louis és Hosni a tűznél evett, de Gracie továbbra is a régi pergament nézte, nem tudott másra figyelni.

Szinte észrevétlenül haladt tovább a sorokon, hogy megkeresse Ankhhotep nevét a következő bejegyzésben, de hiába. Lapozott, újra elolvasta a sorokat, de a pap vallomása után mintha nyoma veszett volna.

Gracie homlokát ráncolva morogta magának:

– Hol vagy, Ankhhotep?

A következő tanú, aki a pap vallomása után lépett volna a bírák elé, egy bizonyos Paheri volt – nevét vastagabban, kapkodóbb kézzel írták le a papiruszon. Gracie megállt egy pillanatra. A kézírás, amely addig szép, rendezett hieratikus írással rögzítette a jegyzőkönyvet, hirtelen eltorzult. A betűk görbébbek, összecsapottabbak lettek, mintha a jegyző sietett volna… vagy ideges lett volna.

Gracie közelebb hajolt, szinte az orrát a pergamenhez érintve figyelte a jeleket. Nemcsak a kézírás változott meg, hanem a stílus is. Az addigi hivatalos, szabályos formula, amely minden tanú kihallgatásánál szerepelt, itt hirtelen megváltozott. Paheri neve előtt nem állt a szokásos előszólíttatott formula, hanem egy rövid, sürgető mondat: Paheri jelentést tett.

Gracie a jegyzetfüzete után nyúlt, és gyorsan feljegyezte a különbséget, majd újra átfutotta a papiruszt, hátha Ankhhotep neve a későbbiekben felbukkan, de sehol sem volt. A bírák ítéletet hoztak Mennefer ügyében, tanúk még megszólaltak, de Ankhhotep említése mintha sosem létezett volna.

A nő lassan, kimérten szólalt meg a csendes sátorban:

– Eltűnt… eltüntették.

Ekkor Louis lépett be, kezében két csésze fűszeres teával.

– Még mindig ezzel a perrel gyötröd magad? – kérdezte, letéve a csészét Gracie mellé.

Gracie felpillantott.

– Nézd meg ezt – mondta, miközben ujjával a neveket követte. – Ankhhotep vallomása itt megszakad. A következő bejegyzésnél már egy másik tanú neve szerepel. De nem ez a legfurcsább. Nézd meg a kézírást. Látszik, hogy ugyanaz a jegyző írta… egészen eddig. És itt, Paheri neve alatt, hirtelen más lett. Kapkodott. Talán ideges volt. Talán sietett.

Louis átvette a papiruszt, és ő is közelebb hajolt.

– Valóban. Mintha megváltozott volna a kézírás. Talán más is írta.

– Nem – csóválta meg a fejét Gracie. – Ugyanaz a kézírás, csak kapkodva. Nézd a 'djeser' jelet, meg a 'nefer'-t. Ugyanaz a formavilág, de sietve. És itt – mutatott rá a sorra – hiányzik a bevezető formula.

Louis lassan letette a papiruszt.

– Vagy parancsra változtatták meg. Valaki eltüntette Ankhhotepet a perből.

Hosni is benézett a sátorba, hallva a beszélgetést.

– Hát ez meg? – kérdezte, majd a papiruszra nézett. – Valaki nyom nélkül törölt ki egy embert egy perből?

Gracie vállat vont.

– Nyom nélkül nem. A jegyző nyoma ott van. Az írása. A változó stílus. És az, hogy Ankhhotep nevét többé sehol nem említik, holott ő volt az egyetlen, aki Mennefer védelmére kelt.

Hosni lehuppant melléjük.

– Akkor talán nem csak egy egyszerű rablás volt ez az ügy. Talán valami más is állt a háttérben, amit Ankhhotep tudott… és ezért tüntették el.

Gracie bólintott.

– Pontosan ezt érzem én is.

Louis hátradőlt.

– És ha igazunk van, akkor még sokkal többet rejthet ez a papirusz, mint egy ókori rablás történetét. Talán egy belső templomi összeesküvést… vagy egy olyan titkot, amit valaki mindenáron el akart temetni.

A sátorban csend lett. Odakintről csak a sivatagi szél zizegése hallatszott, ahogy végigfutott a tábor kifeszített vásznain. Gracie ujjai megálltak a papirusz fölött.

A múlt nem felejt. Csak várja, hogy valaki elég elszánt legyen a kérdésekhez.

És Gracie már tudta: ő lesz az.

5. fejezet

Gracie alig aludt valamit az éjjel. Fejében újra meg újra lejátszódott a perirat sorainak képe, Ankhhotep neve, a hirtelen váltás, és a jegyző kapkodó írása. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán egy emberi sorsot, egy egész életet tüntettek el néhány ecsetvonással a papiruszon. De miért?

Ahogy a tábor lassan ébredezni kezdett, Gracie már a kutatósátrában ült, előtte halomban álltak a jegyzetek, ókori források másolatai és lexikonok. Luxor könyvtárából már korábban beszerezték a régiói templomi szervezetek felépítését és a büntetési szokásokat rögzítő feljegyzéseket. Most ezeket böngészte mohó figyelemmel.

A hierarchia bonyolult és szigorúan felépített rendszer volt. A templomokat nemcsak vallási központokként kezelték, hanem gazdasági hatalmi gócpontként is, ahol papok, írnokok és felügyelők felügyeltek földeket, raktárakat, adományokat. A nomosz kormányzója ugyan hivatalosan a fáraó képviselője volt, de a templomi elit olykor önálló hatalmat gyakorolt – és ahol ekkora vagyon és befolyás gyűlt össze, ott a játszmák sem maradtak el.

Gracie ujjai végigfutottak egy jegyzeten, amely a peres eljárásokról szólt. Az ókori Egyiptomban a bírósági tárgyalások gyakran zárt körben zajlottak. A tanúk és vádlottak kihallgatását írnokok jegyezték le, a döntést pedig papokból és világi hivatalnokokból álló testület hozta. A forrás szerint azonban nem volt ritka, hogy az igazságszolgáltatás eszközzé vált a templomi politika kezében. Egy-egy kényelmetlen személyt vagy bűnbakot a saját érdekükben ítéltek el, hogy ezzel elfedjenek nagyobb visszaéléseket, vagy eltereljenek figyelmet valamilyen belső konfliktusról.

Gracie hátradőlt, és a tetőponyván át beszűrődő fényre hunyorgott.

– Mennefer csak báb lehetett – mormolta maga elé. – Valakit le kellett csapni, hogy a többiek menthessék magukat.

Hosni ekkor lépett be a sátorba, kezében egy agyagtáblára skiccelt ásatási jegyzettel.

– Találtunk még néhány pecsétlenyomatot a sírkamra bejáratánál – mondta, de látva Gracie arcán a gondterhelt kifejezést, megtorpant. – Mi baj?

Gracie rápillantott, majd a papirusz felé intett.

– Tudod, Hosni, abban a korban egyetlen per sem volt véletlen. A papoknak hatalmukban állt, hogy bárkit eltüntessenek, aki veszélyeztette a pozíciójukat vagy valami olyasmit tudott, amit nem lett volna szabad. És most már biztos vagyok benne, hogy Mennefer nem egyszerű tolvaj volt.

– Akkor ki? – kérdezte Hosni komoran.

– Valaki, akit útban éreztek. Talán túl sokat látott, vagy rossz helyen volt rossz időben. Ankhhotep pedig megpróbálta megmenteni, és ezért tűnt el a perből. A jegyzőkönyv módosítása is erre utal.

Hosni leült, és csendben figyelte, ahogy Gracie feljegyzi új megfigyeléseit.

– És mi volt a valódi indok? Pénz? Vallási tisztaság? – töprengett hangosan.

– Vagy hatalom – mondta Gracie halkan. – A templomoknál akkoriban annyi föld és kincs halmozódott fel, hogy akár egyetlen botrány, egyetlen eltűnt ékszer, egy hamisítvány elég lett volna, hogy meginogjon a rendszer. Jobb volt gyorsan bűnbakot találni, elítélni és eltemetni vele a botrányt.

Kint a táborban egy madár suhant el a fejük felett, a szél finoman meglibbentette a sátorponyvát. Gracie ekkor elhatározta: vissza kell menniük a sírhoz, hátha találnak valamit, ami alátámasztja a sejtéseit. Talán még ott lapul a homok alatt valami, amit a papok akkor sem tudtak elrejteni.

Feltekinve határozottan szólt:

– Este újra lemegyünk a sírkamrába. Még nem mondott el nekünk mindent ez a hely.

6. fejezet

Gracie, Louis és Hosni egy alacsony üreg körül térdeltek a homokban, kezükben finom sörtéjű ecsetekkel tisztogatták a poros köveket és törmeléket. Egy szűk hasadék mélyéről egy gondosan feltekert, régi papirusztekercs bukkant elő, amelyet óvatosan kiemeltek és puha kendőbe csavartak. Lelkesen egymásra néztek. Ez lehet a perirat utolsó darabja.

– Vigyük a sátorba – szólalt meg halkan Gracie.

Percekkel később már az ásatási sátor hűvösebb félhomályában bontották ki a papiruszt a kendőből. Gracie a fakó lap fölé hajolt, ujjai finoman követték a sötétbarna tintával rótt hieratikus sorokat. Szeme egyre fáradtabban pásztázta a régi írást, miközben Louis mögötte állva figyelte, hogyan rágja át magát a perirat utolsó sorain. Hosni a sátor nyílásában várakozott, mozdulatlanul, mint aki tudja: most valami fontos dolog kerül napvilágra.

Gracie lassan végighúzta ujját a szöveg sorain, lefordítva magában a szavakat. Egyre sűrűbben ráncolta a homlokát.

– Itt van – suttogta végül. – Megvan a végső ítélet.

A sátorban mindenki közelebb hajolt.

– "A templom javai ellen vétkező Mennefert a tanács és a papok akarata szerint kivitetik a városfalon túlra, hogy sivatagi halált haljon. Testét ne temessék el, neve feledésbe merüljön."

Amikor elolvasta a mondatot, Gracie torka összeszorult. Még az ókori világ szigorához képest is könyörtelen büntetés volt ez: élve elűzni valakit a végtelen sivatagba, ahol a perzselő nap, a ragadozók és a végtelen magány végzett vele. Halála után pedig nem kaphatott sírhelyet – Egyiptomban ez felért egy második halállal, hiszen a túlvilági létezéshez szükség volt a névre és a test megőrzésére.

– Micsoda embertelen döntés – szólalt meg halkan Hosni. – Gyakran még a gyilkosokat sem temették el, de hogy a nevét is eltüntessék…

Gracie becsukta a papiruszt, és egy pillanatig csak az ujjait pihentette rajta. Louis azonban nem a szöveg borzalmain töprengett.

– Valami nem stimmel – mondta elgondolkodva. – Eddig egy szó sem esett arról, hogy a templomi ékszerek vagy a szobrok előkerültek volna. És a per végére sem írják le, hogy visszaszerezték őket.

Gracie felkapta a fejét.

– Tényleg. Egy templomi lopás esetén első dolguk lett volna az eltűnt tárgyak listáját mellékelni a per végén, és jelezni, ha meglettek.

– Vagy ha nem – tette hozzá Louis. – De itt semmi.

Hosni is rájuk nézett.

– Akkor lehet, hogy nem is Mennefer volt a tolvaj?

Gracie lassan bólintott.

– Egyre inkább úgy tűnik. Ha ő vitte volna el a tárgyakat, legalább egy részüket visszaszerezhették volna. Vagy legalább próbálták volna kideríteni, hová rejtette. De az egész per mintha csak arról szólt volna, hogy gyorsan ítéletet hozzanak.

– Talán a valódi tettes valaki közülük volt – jegyezte meg Louis. – Valaki, aki közel állt a templomi vezetéshez. Valaki, akit jobb volt védeni, és Mennefert feláldozni helyette.

Gracie felidézte a jegyző kapkodó írását, a hirtelen váltást Ankhhotep tanúvallomása után, és a néma ürességet, ami utána maradt. Mintha valaki szándékosan eltüntette volna a pap nevét és a hozzá kapcsolódó információkat.

– És ha igazunk van – mondta lassan –, akkor ez a papirusz egy sokkal sötétebb történet nyoma, mint egy egyszerű lopás. Egy manipulált per, egy tudatos kivégzés és egy eltussolt bűn.

Louis a papiruszra nézett.

– A kérdés csak az, mi lett a tárgyakkal? És miért volt annyira fontos valakinek, hogy a nyomokat eltüntesse?

Csend volt a sátorban, csak a szél zúgott kívül, és a homok verte a ponyvát. Gracie érezte, hogy a történet még nem ért véget. A sír mélyén, vagy a templom elfeledett folyosóin még lapulhat valami, ami választ adhat. És ő készen állt, hogy megtalálja.

– Éjjel újra lemegyünk – mondta végül halkan. – Ezt a történetet nem hagyjuk így.

Louis és Hosni bólintottak. Az ókori Egyiptom árnyai még mindig mesélni akartak.

7. fejezet

Gracie, Louis és Hosni újra leereszkedtek a sírba. A keskeny járatokat csak gyenge lámpájuk fénye törte meg, a falakon táncoló árnyékok kísérteties alakokat vetítettek a festett reliefekre.

– Biztos vagy benne, hogy erre van? – kérdezte Louis halkan, miközben egy szűk oldalfülkébe léptek.

Gracie bólintott.

– Valami furcsa volt itt tegnap. Az a faragott falrész… mintha mozgott volna.

A helyiség alacsony volt, a levegő nehéz és poros. A fal mentén haladva Gracie a kezével végigsimította a mészkőlapokat, egészen addig, amíg ujjai egy apró mélyedést nem tapintottak ki. Óvatosan megnyomta, mire a fal egy kisebb darabja enyhén megmozdult, feltárva mögötte egy szűk üreget.

Hosni felkapta a lámpát, és odavilágított.

– Mi az ott? – kérdezte.

Gracie óvatosan benyúlt, és a tenyerében elférő, vékony papirusztekercset húzott elő. Az idő nyomot hagyott rajta, de a szöveg még éppen olvashatónak tűnt. A tinta barnásvörösen derengett a gyenge fényben.

Gracie letérdelt a földre, és lassan óvatosan széttekerte a tekercset. A hieratikus írás sorai sietősen, néhol reszketegen rótt betűkkel készültek, más kéz írása volt, mint a periraté. Egy név emelkedett ki az első sorban:

"Én, Ankhhotep, Ámon papja…"

Gracie lélegzete elakadt.

– Louis, Hosni, nézzétek!

A férfiak odahajoltak, és Gracie halk hangon olvasni kezdte a vallomást:

– Én, Ankhhotep, Ámon papja, e sorokat titokban írom, mert tudom, ha szólok, halál vár rám. A templom kincsei közül éjnek idején eltűnt ékszerek és szobrok. Nem Mennefer vitte el őket. Láttam, ki lopta el: Paser főpap és a három legidősebb pap keze volt benne. Amikor elmondtam, mit tudok, megkorbácsoltak és megfenyegettek. A tanács előtt sem mondhattam el, mert a halál árnyéka lebegett felettem. A per alatt a jegyző elferdítette szavaimat, majd engem titokban kényszermunkára hurcoltak a Vörös-sivatagba. Ha e papiruszt valaki megtalálja, tudja, hogy Mennefer ártatlan volt, s a templomi vezetők bűne örökre kísérje őket.

Gracie elhallgatott. A sír mélye szinte fojtogatóan csendes volt, csak a három ember lélegzetvétele hallatszott.

Louis halkan megjegyezte:

– Ez mindent megmagyaráz. Ankhhotep eltűnése, a gyors per, a hiányzó tárgyak.

Hosni lassan bólogatott.

– Az istenek nevében… mennyi ilyen történet porlik szét a homok alatt.

Gracie ujjai finoman végigsimítottak a papirusz szélén.

– Ankhhotep bátorsága még így is elképesztő. Tudta, hogy ha valaha megtalálják ezt, talán igazságot szolgáltat Mennefer emlékének. És most… mi vagyunk azok.

Egy pillanatig senki sem szólt, majd Gracie összetekerte a mellékpapiruszt.

– Ezt felvisszük. Holnap újra átnézzük a sírkamrát, és talán megtaláljuk a hiányzó kincsek nyomait is.

A három régész lassan elindult kifelé, a holdfény fehér ezüstje felé. A sivatag mélye újabb titkot adott ki, és Gracie tudta: a történet, amit Mennefer és Ankhhotep elkezdtek, most rajtuk múlik, hogy végére érjen.

8. fejezet

Gracie egész éjjel nem hunyta le a szemét. A mellékpapirusz sorai újra és újra leperegtek a szeme előtt, mintha a tintával írt betűk önálló életre keltek volna, és kérdőre vonták volna őt a több ezeréves igazságtalanság miatt.

Az asztalán szétterítve feküdt a papirusz, Louis és Hosni mellette ültek. A levegőben feszültség vibrált, mint amikor valaki egy súlyos titok kimondása előtt habozik. Gracie ujjai lassan követték a sorokat, mintha félne attól, amit a végén olvasni fog.

A papirusz utolsó bekezdéséhez érve a kézírás még inkább sietőssé vált, a tintanyomok helyenként elmaszatolódtak, mintha a papír írója remegő kézzel vetette volna papiruszra utolsó szavait:

– Tudom, ki vitte el a kincseket. Nem Mennefer volt, hanem Paser főpap… és vele együtt Senhotep, a Tanács elöljárója. Ők álltak a lopások mögött. A többieket megvásárolták hallgatásukért, a tanúkat arannyal, földdel és templomi ranggal fizették meg. A bűn árnyéka azonban tovább él. Senhotep vére ma is jelen van, a leszármazottjai neves családot alkotnak Felső-Egyiptomban. A nevük: Nefaray.

Gracie halkan felolvasta a sort, és amikor kimondta a Nefaray nevet, a sátorban dermedt csend lett. A levegő mintha hirtelen megnehezedett volna.

Louis felkapta a fejét.

– Nefaray? Gracie, az a név… az ma is él. Az egyik legősibb és legismertebb család neve. Még most is számos befolyásos ember viseli Egyiptomban.

Hosni arcára árnyék vetült.

– A Nefaray-ok évszázadok óta templomok és ásatások gyámolítói. Az apám mesélt róluk… azt mondta, van közöttük olyan, aki úgy őrzi a múlt titkait, mint más a családi ereklyét.

Gracie letette a papiruszt, és hosszan nézte a halványan elszíneződött sorokat.

– Akkor Ankhhotep tudta, hogy Paser és Senhotep volt a tettes, és hogy a tanúkat megvásárolták. Mennefert pedig ártatlanul áldozták fel, csak hogy eltakarják a saját bűneiket… És Senhotep vére ma is köztünk van.

Egy pillanatra senki sem szólt, csak a sivatag reggeli csendje szűrődött be, a távolból a felkelő napban ébredező madarak hangja.

Louis halkan megszólalt.

– Gracie, tudod, mit jelent ez? Ha ez a mellékpapirusz kikerül a nyilvánosság elé… több ezer éves történelmi és családi hírnevet dönthet romba.

Hosni bólintott.

– És lehet, hogy valaki a mai napig mindent megtenne, hogy ez a titok örökre rejtve maradjon.

Gracie a papiruszra pillantott, majd fel a két férfire.

– Nem azért ástunk itt hónapok óta, hogy a múlt igazságtalanságai tovább süllyedjenek a homok alá. Ankhhotep vállalta a kockázatot, megírta ezt a papírost. Nem lehetett hiába.

Egy határozott mozdulattal összetekerte a mellékpapiruszt, gondosan pergamenbe csavarta, és egy bőrzsákba helyezte.

– Holnap reggel hivatalosan is feljegyezzük, aztán lefordítom teljes egészében. De amíg nincs biztonságban, egy pillanatra sem hagyjuk magára.

Louis a vállára tette a kezét.

– Egyetértek. És ha igaz, amit Ankhhotep írt… akkor a sors még most is kísért minket.

Gracie halványan elmosolyodott.

9. fejezet

Gracie egyre mélyebben merült el a papiruszokban. Az éjszaka csendjét csak az ő tollának sercegése törte meg, miközben jegyzeteket készített a közelgő publikációhoz.

Louis az asztalhoz lépett, és megállt mellette. Arca komoly volt, tekintete aggodalmat tükrözött.

– Gracie – kezdte halk, de határozott hangon – nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. A Nefaray család még mindig él, és nem csak a múzeumok díszleteként. Azok, akik a nevük alatt dolgoznak, befolyásos emberek. Van pénzük, kapcsolataik, és ha úgy érzik, veszélyben a hírnevük, nem haboznak fellépni.

Gracie abbahagyta az írást, és Louis szemébe nézett. Tudta, hogy a férje nem csak a veszélyek miatt aggódik, hanem azért is, hogy a szakmai és személyes életük mennyire válhat bonyolulttá.

– Tudom, Louis – felelte határozottan – de nem azért ástunk itt hónapokig, hogy a múlt titkai a homok alatt maradjanak. Ez az igazság több ezer év után is megérdemli, hogy napvilágra kerüljön. Mennefer ártatlan volt, és a valódi bűnösök neveit elhallgatták. Ha nem tesszük ezt, azzal csak elfedjük a múlt igazságtalanságait, és megszegjük azt a tudományos etikai kódexet, amelyet mindig is tiszteltünk.

Louis megvonta a vállát, azonban a szemében már nem volt olyan keménység.

– Rendben – mondta végül – de készülj fel arra, hogy ez felkavarja az állóvizet. Nem csak a régészeti világban, hanem azon kívül is.

Hosni, aki a háttérből hallgatta a beszélgetést, odalépett.

– Gracie, ha ezt tényleg publikálni akarod, nekünk is fel kell készülnünk. Ez nem csak egy cikk lesz. Ez egy olyan vihar kezdete, amelyben minden oldalról támadások érhetnek minket.

Gracie sóhajtott, majd egy pillanatra elgondolkodott. Az egész ásatás, a fáradságos munka, az éjszakák, amikor a papiruszok titkait fejtették meg – mind ennek az egy pillanatnak volt alárendelve.

– Akkor hát vágjunk bele – mondta határozottan, és a kezébe vette az elkészült dokumentumokat. – Az igazság az, ami végül megmarad. Nem az, amit az erősebbek akarják, hogy higgyünk.

Gracie, Louis és Hosni tudták, hogy ez a döntés több lesz, mint egyszerű tudományos közlés. Ez egy olyan korszak kezdete, amelyben nemcsak a múlt titkai, hanem a jelen hatalmi játszmái is feltárulhatnak.

És bármi is történjék, ők készen álltak kiállni az igazság mellett.

10. fejezet

A nagyterem zsúfolásig megtelt. A világ minden tájáról érkeztek régészek, történészek és újságírók, hogy meghallgassák Gracie Simpsont, aki ma este végre megszólalhatott az ügyben, amely hosszú hónapok óta foglalkoztatta.

Gracie az emelvényre lépett, a kezében a gondosan restaurált papirusztekercsek másolataival. Tekintete nyugodt, mégis elszánt volt. Előadását a Mennefer perének részleteivel kezdte, szólt a templomi hierarchiáról, a hatalom árnyékos oldaláról, és arról, hogyan manipulálták a tárgyalást, hogy egy ártatlan embert száműzzenek.

Ahogy mesélt, a közönség arcán egyre több meglepetés és értetlenség ült ki. Azok a papok, akikről sokan csak dicsőítő szövegeket hallottak, most egy új, árnyaltabb fényben jelentek meg: mint akik saját hatalmuk védelmében képesek voltak elnyomni az igazságot, megfenyegetni, sőt megkínozni egy hűséges embert.

Gracie elővett egy lapot, és felolvasta Ankhhotep titkos vallomását, amelyben a pap megvallja, hogy miként próbált küzdeni az igazságért, hogyan fenyegették és kényszermunkára hurcolták el.

Az előadás végén csend lett a teremben. Egy pillanatra mindenki elmerengett a több ezer évvel ezelőtti történéseken, amelyek valójában nem is olyan távoliak az emberi gyarlóság tekintetében.

Louis odalépett Gracie mellé, és szorosan megfogta a kezét.

– Nagyszerű voltál – suttogta.

Gracie megnyugodott, bár tudta, hogy az igazi harc most kezdődik. A tudományos világban mindig vannak ellenállók, és a befolyásos családok is biztosan nem hagyják szó nélkül.

De valami mégis megváltozott. Az igazság napvilágra került, és bár Mennefert már nem térhet vissza, végre megkapta a tiszteletet, amit megérdemelt volna. Gracie felnézett az előadóterem mennyezetére, és magában úgy érezte, hogy minden szenvedés, minden éjszaka, amit a papiruszokkal töltött, megérte. Az igazság elmondása önmagában is egyfajta elégtétel.

A jövő nemcsak mint templomi tolvajokra vagy áldozatokra fog emlékezni rájuk, hanem mint emberekre, akik az igazságért és a méltóságukért harcoltak.

Gracie Simpson is részese lett ennek a harcnak.