Bész kívánsága

1. fejezet

A Beni Szuef Múzeum falai között a délután lassú léptekkel járt, s az idő mintha megállt volna a vitrinek poros üvegei mögött. A turisták hangja elhalkult, ahogy a zárt gyűjtemények szárnyába lépett az ember. Itt már nem voltak fényképezőgépek, harsány nevetések vagy csoportvezetők hadarása.

Gracie Simpson pontosan ezért szerette ezt a helyet. A régiségek között töltött órák valahogy kiszakították a hétköznapokból. Ott ült a kedvenc vitrin egyikénél, egy üveg alatt őrzött apró, ám különösen bizarr szobrocska előtt. Egy zömök, széles szájú alak vigyorgott rá, kisdobot szorongatva a kezében – Bész isten, a védelmező, a gyerekek, anyák és otthonok oltalmazója.

Gracie belemerült a jegyzetelésbe. A tinta sercegett a papíron, miközben feljegyezte:

"Bész, a családok és a szülés védelmezője. Groteszk, zömök alakban ábrázolják, széles vigyorral, kisdobbal, gyakran a Középbirodalom idejéből származó házi oltárokon. Bár ijesztőnek tűnik, jószívű isten, aki a sötétség lényei és a gonosz álmok ellen őrködik."

Valami halk koppanás törte meg a csendet, mintha egy apró kő esett volna a kőpadlóra. Gracie felkapta a fejét, hátrapillantott. Senki. A gyűjtemény ezen részében rajta kívül nem volt élő lélek.

Visszafordulva a vitrin üvegén furcsa páraréteg jelent meg, és arra lassan, mintha egy láthatatlan ujj írta volna:

"Kívánj valamit!"

Gracie megborzongott. A hideg futott végig a gerincén. Felállt, és körbejárt a vitrinek között, de sehol egy teremőr, se kolléga, senki. Végül megrázta a fejét, és visszaült a jegyzeteihez.

– Biztos csak a huzat – mormogta magának, bár maga sem hitte el igazán.

Már épp újra a jegyzettömbjére hajolt volna, amikor hirtelen torokköszörülés hallatszott mögötte.

– Mondd csak, tudod te, milyen unalmas tudsz lenni?

Gracie úgy ugrott fel, mintha áramütés érte volna. A hang egy apró, zömök alakból jött, aki egy pillanattal korábban még szobor volt a vitrin mögött. Most ott állt előtte, széles vigyorral, bozontos szemöldökkel, és huncut tekintettel.

– Várjunk csak…Egy szobor… mióta beszél?

– Ugyan már, drágaság! Hát nem ismersz fel? Nézd csak meg azt a kis csinos szobrocskát a vitrinben – bökött hátra a kezével –, na, hát az vagyok én, Bész, a szívtipró!

Gracie pislogott. Egy pillanatra komolyan azt hitte, a hőség, a por és a régiségek között eltöltött órák végképp megártottak neki. De a figura ott állt előtte, teljes valójában – zömök testtel, széles vigyorral és huncutul csillogó szemekkel.

– Ez nem lehet igaz…képtelenség…én nem hiszek ilyesmiben.

– Hát akkor ideje elkezdened! – csapta össze a tenyerét Bész, mire apró szikrák pattantak szét az ujjai között. – Játsszunk egyet, Simpson kisasszony. Kívánj valamit! Bármit! A legelvetemültebb álmod is valóra válhat.

Gracie feszülten hátralépett, a hátával a vitrinek üvegének feszült.

– Én… nem kérek semmit. És főleg nem egy szobortól.

– Ó, ne játszd a makacs tudóst. Tudom én, mi bujkál ott a kis okos fejedben… fáraók titkai… elveszett sírok… kincsek… vagy csak egy jó kis vakáció Kairóban? Ne légy szégyenlős!

A múzeum csendje mintha még nyomasztóbbá vált volna. Gracie körülnézett, de senki más nem volt a teremben, csak ők ketten.

– Nincs időm haszontalan bohóckodásra. Mondd inkább, mit akarsz tőlem valójában?

– Csak egy kívánságot, semmi többet. Az első kívánság mindig ingyen van – kacsintott Bész, majd hátralépett a félhomályba. – De sebaj. Ráérsz még. Még találkozunk, drágaság!

A következő pillanatban Bész eltűnt, mintha sosem lett volna ott. A levegő visszatért a megszokott hűvös állapotába. Csak egy apró dob alakú medál hevert a vitrin tetején, amely néhány perce még teljesen üres volt.

Gracie óvatosan megfogta a medált. Hideg volt, mint a kő, de a rajta lévő véset tisztán olvasható volt:

"Kívánság."

Gracie nyelt egyet, és maga sem tudta eldönteni, hogy most izgatottságot vagy félelmet érez.

– Ez meg… mi a csuda volt?

2. fejezet

A múzeum zárás után egészen más arcát mutatta. A nappali forgatag helyét átvette a félhomály, a vitrinek üvegén megcsillantak a biztonsági lámpák, és a sarkokban megbúvó árnyak mintha régi istenek arcait rajzolták volna a falakra. Gracie Simpson a dolgozószobájában ült, egy hatalmas könyvhalom közepén. A pultján nyitott papiruszmásolatok, régészeti jelentések és hieroglif jegyzetek sorakoztak egymás mellett, ő pedig könyökére támaszkodva bámulta a Bész-medált, amit órákkal korábban talált.

Egy teáscsésze langyosra hűlt mellette, a levegőben a régi könyvek fűszeres, poros illata keveredett a frissen főzött menta aromájával. Gracie felsóhajtott, ujjait végighúzta a kis amulett karcolt felületén, majd halk, fáradt nevetéssel rázta meg a fejét.

– Csak egyetlen igazi lelet… egy fáraó sírja, amit még senki sem talált meg – mormolta halkan, inkább magának, mint bárki másnak. – Egy sír, amiben minden ott van. A trón, a halotti amulettek, a titkos szertartási tekercsek… és egy üzenet nekem.

Felnevetett saját képzelgésén, és unottan az asztal sarkára hajította a medált.

– Bárcsak ott lehetnék, amikor még minden érintetlen volt… – sóhajtott fel újra. – Persze… csak úgy, egy csapásra.

Abban a pillanatban egy ismerős, huncut hang szólalt meg a háta mögött.

– Na, végre! Erre vártam!

Gracie ijedten megpördült a széken. Bész ott állt, most egy apró, aranyozott bottal a kezében, szokásos vigyorával.

– Hé! Én csak úgy mondtam – tiltakozott Gracie, a kezeit védekezően maga elé tartva.

– Rossz hír, drágaság: nálam az ilyesmit nem lehet csak úgy mondani. Kívánság elhangzott – mondta fennhangon Bész –, és máris teljesítve lesz!

A kis alak ujjai között csettintés pattant, kék fények cikáztak a levegőben. A szoba falai hullámzó fátyollá váltak, a polcokon sorakozó könyvek és bútorok homokká szóródtak. Egy pillanat tört része alatt Gracie Simpson már nem ebben a korban, és nem ezen a helyen állt.

A következő pillanatban perzselő hőség csapta meg Gracie arcát. A nap kegyetlenül sütött a sivatagra, a levegő vibrált, a háttérben egy hatalmas, félig elkészült piramis emelkedett. Gracie a forró homokba huppant, majd kábán felnézett. Fehér vászonsátrak között mozgó szolgák, kézben vizes korsókat cipelő asszonyok, kőfaragók és egy csapat katona masírozott el mellette. Valahonnan ének és dobpergés hangja hallatszott, a levegőben füstölők és izzadt testek szaga keveredett a forró homok illatával.

Gracie elkerekedett szemmel bámulta a jelenetet.

– Te jó ég… Ez… ez lehetetlen! Ezt mégis hogy csinálta?

Bész a válla fölött bukkant fel, egy szalmakalapot viselve, ami teljesen nevetségesen festett a korabeli öltözetek között.

– Na, mit szólsz? Mondtam, hogy meg tudom oldani! Itt vagy, drágaság – pontosan ott, ahol akartad: Ókori Egyiptom, i. e. 1279, a XIII. dinasztia vége felé. Kicsit bonyolult évszámok ezek, de mindegy, neked tetszeni fog!

– Én nem ezt akartam! Nem így! Nem szó szerint!

– Hát, legközelebb majd pontosabban fogalmazol – kacsintott Bész, és egy hatalmas darab görögdinnyét kapott fel egy tálról egy szolgától. – Na, gyere, mielőtt valaki rabszolgának néz!

Gracie még mindig megdermedve ült a forró homokban, a fejében egymásnak csapódtak a gondolatok:

– Ez nem lehet…egy szobor nem képes ilyesmire…vagy álmodom…vagy tényleg megtörtént…

De a nap forrósága, a lábak alatt dübörgő dobok és a távolban feltűnő fáraói testőrök karavánja mind arról árulkodtak: ez nagyon is valóságos.

Bész pedig, mint aki a világ legtermészetesebb dolga lenne, a karjánál fogva talpra rántotta.

– Itt most vagy ügyesen elvegyülsz, vagy nagyon gyorsan múmia leszel! Dönts okosan, Simpson kisasszony!

Gracie felnyögött.

– Ez lehetetlenség!

– Egy kívánságból lett rémálom – vigyorgott Bész, és elindult a tábor felé. – De ígérem, izgalmas lesz!

Gracie egy pillanatra még visszanézett a perzselő sivatag felé. A távolban egy titokzatos, zárt szentély bontakozott ki a napfény aranyló fátyla alatt, hatalmas kapuját ősi, ismeretlen jelek borították.

3. fejezet

Gracie már többször is megjárta az ókori Egyiptom világát látomásai és álmai révén, ám ilyen közvetlen találkozása még soha nem volt – különösen nem egy élő szoborral. Most pedig, a perzselő nap alatt, a forró, homokkal borított ösvényen botladozva, időről időre megbotlott egy-egy kőfaragó szerszámban vagy cseréptörmelékben, miközben igyekezett úgy viselkedni, mintha teljesen otthon érezné magát ebben a számára idegen világban. Az agyában kavargó kérdések nem hagyták nyugodni: Hogyan került ide? Miért pont ide?

Bész közben teljes természetességgel sétált mellette. A kicsi, furcsa testű, kócos hajú isteni lény hol egy datolyát csent el egy árus táljáról, hol egy kancsóból ivott bele vigyorogva, a helyiek pedig mintha észre sem vették volna. Mintha valami láthatatlan burok választaná el őt a többi embertől – vagy talán csak a halandók nem voltak képesek érzékelni isteni jelenlétét. Gracie számára azonban túlságosan is valóságos volt.

– Még mindig duzzogsz? – kérdezte Bész, miközben a fejét ferdén oldalra billentve figyelte a nő komor arckifejezését.

– Nem duzzogok – sziszegte Gracie. – Csak próbálom felfogni, hogy mi történt velem.

– Ó, hát az majd kiderül – legyintett Bész. – De előbb van itt pár dolog, amit látni kell. Megtanítalak pár trükkre. Nem árt, ha érted, mi folyik itt, különben úgy eltévedsz, mint egy kóbor szkarabeusz a fáraó kamrájában.

Gracie felsóhajtott, és bár legszívesebben leült volna egy árnyékos fal tövébe, mégis követte Bészt a következő utcasarkon túlra. A város színes és nyüzsgő volt. Vásznak lengedeztek a piacon, ahol illatos gyantákat, olajokat és gyümölcsöket árultak. Az emberek bőrszandálban és lenvászon ruhákban siettek dolgukra, gyerekek szaladgáltak, a háttérben pedig a piramisok tömbjei fénylettek a vakító napsütésben. Az élet kavargott, és Gracie lassan kezdte megérezni ennek a régi világnak a lüktetését.

– Ideje, hogy megmutassak neked valamit – mondta Bész, és belekapaszkodott Gracie karjába, majd a sikátorok között cikázva vezette őt egy elhagyatott, omladozó falú épület felé. A bejáratot félig benőtte a homok, a kőoszlopok mégis makacsul tartották magukat az évszázadokkal dacolva.

Odabent hűvös volt és sötét. A levegőt nehéz, poros illat töltötte meg, a falakon fakuló hieroglifák, sakálfejű istenek, és kígyószimbólumok tekintettek rájuk.

– Mi ez a hely? – suttogta Gracie.

– Egy régi papok által őrzött kápolna. Nem sokan tudnak róla, de valami itt kezdődött… valami, ami még most is hatással van rád – felelte Bész sejtelmesen, majd a falon egy szimbólumra mutatott: egy, a Nap és a Hold között álló kis istenség alakja volt, akinek a keze felfelé nyúlt a csillagok felé. A jelek körülötte világosabban, tisztábban maradtak fenn, mintha valaki vagy valami évezredeken át vigyázott volna rájuk.

– Ez te vagy… – suttogta Gracie döbbenten.

– Pontosan. És látod ott lent azt a jelet? – mutatott egy különleges, kígyó alakú szimbólumra. – Az a te jeled. Innen tudtam, hogy rád van szükség.

Gracie hátralépett, a hátát a hűvös falnak vetette, és próbált higgadt maradni. Az egész kezdett egyre kevésbé véletlen balesetnek tűnni, és egyre inkább tűnt… sorsnak.

– Miért én? – kérdezte halkan.

Bész elvigyorodott, de ezúttal nem volt benne huncutság, inkább valami mélyebb, komolyabb csillogás.

– Mert te vagy az egyetlen, aki képes végigjárni ezt az utat. A kívánságod csak apropó volt. Az istenek néha tréfálkoznak, de a világ rendjét mindig fenntartják. Valami közeledik, Simpson kisasszony. Valami, amihez bátorság, kíváncsiság és tiszta szív kell. És te mindhárommal rendelkezel.

Gracie egy hosszú pillanatig a falra vésett szimbólumokat nézte, a múlt érintését érezte a bőrén, majd mély levegőt vett.

– Rendben van – mondta végül. – Akkor mutasd az utat, Bész.

Az isten aprót bólintott, majd egy vigyort villantott rá.

– Most kezdődik a móka.

A távolban ekkor dobszó verte fel a levegőt, és egy hosszú karaván tűnt fel a horizonton. Gracie még nem tudta, hogy a következő órákban és napokban milyen próbák, találkozások és titkok várnak rá – de egy valamiben biztos volt: immár nem csupán utazó volt az ókori Egyiptomban, hanem része lett egy régi történetnek, amely csak rá várt, hogy végigírja.

4. fejezet

A nap már lemenőben volt, amikor Gracie egy szűk sikátorba tévedt a város déli részén. A poros, hullámzó utcák, a vásznakkal fedett árnyékos árkádok és az illatos fűszerek keveredő illata valami nyugtalanító, mégis ellenállhatatlan vonzást árasztottak. Az emberek lassan összeszedték portékáikat, a piac nyüzsgése elcsendesült, csak néhány késői árus maradt a helyén.

Gracie ösztönösen követte a halk dobszót, amely valahonnan a közelből hallatszott, de egy kanyarnál beleütközött valakibe. Egy öregember állt előtte, mozdulatlanul, mintha csak őt várta volna. Arcát mély barázdák szabdalták, sötét bőrén mintha az idő is nyomot hagyott volna. Jobb szemét egy kendő takarta el, és hosszú, kék köpenyt viselt, amely meglepően tiszta volt ebben a poros környezetben.

– Óvatosan, kisasszony – mordult fel rekedtes hangon.

Gracie hátrébb lépett volna, de valami megakadályozta. A férfi keze hirtelen előbukkant köpenye alól, és egy kicsiny, medálformájú tárgyat nyomott a kezébe. Az amulett sötétzöld kövön ült, aranykeretbe foglalva, rajta egy furcsa, ismerős arc – egy vicsorgó, kócos hajú lény – Bész arcképe.

– Ez… – kezdte Gracie, de az öreg megelőzte.

– Ne kérdezz, csak hallgass – mondta halkan, úgy, hogy senki más ne hallja. – Amit a kezedben tartasz, több mint egy jelkép. Régi idők titka. Aki Bésszel üzletet csinál, annak a sorsa könnyen kifordul a sarkából, mint a macska nyaka! Vigyázz, lány.

Gracie megborzongott.

– Ki maga? – kérdezte.

– Beket. Aki túl sokat tud. De már nem számít – mondta, majd lejjebb halkította a hangját. – Egy utolsó tanács. Kerüld el az elátkozott várost. Van egy hely, ahol a kívánságok valóra válnak… de soha nem úgy, ahogy az ember reméli. Kérni könnyű, de a fizetség, amit ezért adsz, mindig nagyobb terhet rejt, mint képzelnéd.

Gracie összeszorította a markában a medált. Az arany hűvös volt a bőréhez, de a közepén a zöld kő mintha melegedett volna.

– Miféle város ez? – kérdezte rekedten.

Beket szeme megrebbent a kendő alatt.

– Egy régi legenda. A város, amelyet egyszer megáldottak, majd elátkoztak. Ahol az istenek maguk hagyták hátra a kívánságok csarnokát. Aki belép, teljesül a kívánsága… de a lélek, ami elhagyja a helyet, már sosem lesz ugyanaz.

Gracie lenézett a medálra, aztán vissza az öregre, de Beket már elindult a sikátor sötétjébe. Hangja még egyszer visszaverődött a falakról:

– Ne bízz a mosolygó istenekben, lány. A nevetésük mögött mindig valami vér íze lapul.

A következő pillanatban már csak a vászonfüggönyök zizegtek a szélben, a férfi alakja eltűnt, mintha sosem lett volna ott.

Gracie a melléhez szorította a medált, miközben Bész hangja csendült meg a háta mögül, játékosan:

– Na, na, ki volt az a vén kecske? Csak nem valami rémmesével tömte a fejed?

Gracie lassan megfordult, és most először nézett igazán komolyan Bész szemébe.

– Mi ez a város, Bész? És miért figyelmeztetett?

A kis istenség szája sarka megrándult, és egy pillanatra eltűnt a huncutság a tekintetéből.

– Talán… itt az ideje, hogy meséljek – mondta halkan.

5. fejezet

Az éjszaka selymes sötétsége lassan telepedett rá a sivatagra. A levegőben a nappali forróság már csak emlék volt, helyét a hűvös, metsző szél vette át, amely időről időre port kavarva suhant végig a dűnéken. Gracie a homokba süppedő lábaival óvatosan lépkedett, miközben Bész vidáman szökdécselt mellette, mintha a hely semmiféle veszélyt nem rejtene.

Előttük egy félig homokba temetett, omladozó építmény magasodott. A romos falakat kígyómotívumok, kopott hieroglifák és repedezett freskók díszítették, amelyeken a homok évszázadok óta csikorgott. A hold fénye ezüstszínnel vonta be a kőfaragásokat, és a levegőben valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrált.

– Ez az a hely, amit Beket említett? – kérdezte Gracie suttogva, ahogy a templom hatalmas, félig leomlott boltíve alá lépett.

– A Kígyók Temploma vagy az Elátkozott város romjai – bólintott Bész, miközben a szeme huncutul megvillant. – Az emberi vágyak és a túl sok kívánság otthona. Régi hely. Nagyon régi.

Odabent a levegő hűvöse megborzongatta Gracie-t. A falakon freskók sora húzódott végig, mindegyik más-más jelenetet ábrázolt. Az első képen egy férfi állt aranyozott trónja előtt, karjait szétnyitva, mintha az istenektől könyörögne kincsekért. Ám a következő jelenetben teste körül kígyócsápok tekeredtek és a szeme helyén is kígyók kúsztak.

Gracie önkéntelenül hátrált egy lépést.

– Mi ez? – suttogta.

– Az ára – felelte Bész halkan. – Itt minden kívánság teljesül… de soha nem úgy, ahogy szeretnéd. Amit kérsz, megkapod, de elvesznek tőled valami fontosabbat.

A következő freskón egy nő hajolt egy kút fölé, az örök fiatalság reményében. Nem sokkal később ugyanaz az alak tűnt fel egy sötét, időtlen sírbolt mélyén, élettelen szemekkel és mozdulatlan, dermedt testtel.

Gracie torkában gombóc nőtt, és megszorította a zsebében lapuló Bész-medált.

Ahogy egyre beljebb hatoltak a templom sötét belsejébe, a homály egyre vastagabbá vált, és a freskók rémisztő, torz jeleneteket tártak fel: emberek, kik hatalomért könyörögtek, majd szörnyeteggé változtak, saját családjukat gyilkolták meg, vagy a vágyak szűk ketrecében szenvedtek. A hely az emberi lélek legsötétebb gyengeségeit vetítette a kőfalakra.

Egy pillanatra Gracie háta mögött halk neszt hallott. Egy árnyék suhant el a bejárat felé vezető folyosón.

– Valaki követ minket – suttogta Gracie, és Bész is hirtelen komollyá vált.

A kis isten feje oldalra billent, és a levegőbe szimatolt, mint egy vadászkutya.

– Már jó ideje – morogta aztán. – De eddig nem lépett ki az árnyékból. Bátrabb lett.

Gracie ösztönösen hátrált egy díszes oszlop mögé, és onnan próbálta kivenni, ki az, aki utánuk lopakodik. Egy hosszú, sötét köpenybe burkolózó alak árnyéka villant fel a félhomályban. Az ismeretlen lassan, hangtalan léptekkel követte őket, mintha minden mozdulatát előre megfontolta volna.

– Ki az? – kérdezte Gracie idegesen.

– Egy múltból itt maradt emlék. Vagy egy kívánság szülte árny – felelte Bész komoran. – A Kígyók Temploma nem üres hely. Akik idejöttek kívánságért, néha itt is maradtak. Egyesek testben, mások csak lélekben.

Az alak egyre közeledett, és Gracie érezte, ahogy a saját lélegzete is elakad. A szeme sarkából még látta, hogy a következő freskón egy alak saját árnyékával küzdött, amely végül felemésztette őt. Az árnyat maga kívánta életre, hogy védelmezze – s végül az lett a végzete.

– Ideje mennünk innen – mondta Bész, és finoman megragadta Gracie karját.

A kis isten szava most már nem tréfás, hanem nyers és határozott volt. Valami a templomban életre kelt, és Gracie már tudta: nem pusztán legendák és freskók voltak ezek. Valóságos emlékek. És valami a sötétségben figyelte őket – talán nem is egyetlen valami.

Miközben gyors léptekkel siettek kifelé, Gracie még egyszer visszanézett. Az árnyalak a templom közepén állt, mintha csak várt volna. Egy pillanatra mintha Beket arca derengett volna elő a köpeny árnyékából – de mire pislogott, már csak a sötétség maradt.

A holdfény ismét rájuk borult odakint, a homok lassan betemette lábnyomaikat.

– A Kígyók Templomát többé nem keressük fel – mondta Bész halkan.

És Gracie, most először, nem vitatkozott.

6. fejezet

A sivatagi nap már magasan járt, amikor Gracie egy porlepte, omladozó kőoszlop mögül kilépve megpillantotta őket. Először azt hitte, csak a képzelete játszik vele, vagy a forróság miatt vibráló levegő sző tréfát a szemével, de ahogy közelebb lépett, kétség sem fért hozzá – a két alak valóban ott volt. Louis Steel és David McCartney.

Louis, Gracie férje, a homokba térdelt, mintha megbotlott volna. Szőke haját a szél még jobban összekuszálta, ruhája pedig foltos volt homoktól. Mellette állt David, a pimasz oknyomozó riporter és történész barátjuk, aki éppen körbenézett, hogy merre lehetnek.

Gracie döbbenten torpant meg.

– Louis? David? Hogy… ti…? – nehezen formálta Gracie a szavakat.

Louis felkapta a fejét, amikor meglátta Gracie-t, és a fáradtság azonnal leolvadt az arcáról.

– Gracie! Az ég szerelmére… te is itt vagy? – kiáltott fel, és gyorsan feltápászkodott, leporolva magáról a homokot.

– Ne mondd, hogy téged is az a… az a Bész szedett rá!

David a tenyerével megtörölte a poros homlokát, és halványan elmosolyodott.

– A fenébe, már azt hittük, csak mi keveredtünk bele ebbe az őrületbe. – mondta, miközben körbepillantott a napperzselte romokra. – Nem hittem volna, hogy valaha is a saját szememmel láthatom az ókori Egyiptomot… legalábbis nem így.

– Hát persze, hogy a Bész volt – morogta Louis. – Az a kis isteni bajkeverő! Tudod, hogy hányszor olvastam róla? Egy védőszellem, meg mitikus házi isten, aki a családokat meg a szülő nőket óvta, de közben meg olyan híres volt a gonosztevők és a démonok elkergetéséről is. És most meg itt vihog előttünk, mint valami rossz kabaréfigura!

Gracie bólintott, és hátranézett, ahol Bész valóban egy homokbuckán egyensúlyozott, egy datolyával játszadozva.

– Igen, ő az. Valahogy a múzeumi faragvány, amit megnéztünk, aktiválta… és úgy tűnik, nem csak engem rántott magával ebbe az egészbe.

David kíváncsian közelebb lépett.

– Tehát tényleg ő volt. Tudod, Louis, amikor először megláttam, rögtön beugrottak a thébai templomok freskói… meg azok a késői kori szobrocskák, amiket az Egyiptomi Nemzeti Múzeum katalógusában láttam. De azt hittem, hogy csak hallucinálok.

– Hallucinálás? – húzta fel a szemöldökét Louis. – David, ezek a helyek élnek. Tegnap éjjel mintha valaki árnyéka suhant volna el a tűz fénye mellett, és azok a freskók… mintha mozognának. Mintha figyelnének minket.

David biccentett, ajkai sarkában szokásos félmosollyal.

– Érzem én is. Mintha a világ lüktetése megszűnt volna. Nem a mi időnk, nem a mi világunk. Mintha átléptünk volna egy határon…

– Mint amikor a látomásaidban barangolsz, Gracie – tette hozzá halkan, de komolyan. – Csakhogy most mi is itt vagyunk veled.

Gracie lesütötte a szemét, egy pillanatra átsuhant rajta a Kígyók Templomának emléke.

– Beket, egy régi kereskedő, mesélt nekem egy városról, ahol a kívánságok valóra válnak – de soha nem úgy, ahogy szeretnéd. Gyanítom, ez mind összefügg Bész játékával. És most már együtt kell kijutnunk innen.

David nagyot sóhajtott.

– Szuper. Elég volt egy délutáni múzeumlátogatás, és máris egy ókori isteni időhurokban vagyunk. Mi jöhet még?

Louis elvigyorodott, bár a szeme aggodalmat tükrözött.

– Mi mást? Egy jó kis átok, vagy egy múmia. Vagy ha szerencsénk van… egy kis rejtett könyvtár.

Mintha válaszul, Bész vidáman huppant le melléjük.

– Na, most hogy mindenki megvan – mondta vigyorogva –, kezdődhet az igazi móka!

A kis isten arcán valami kísérteties fény derengett, mintha tudná, mi vár rájuk, és a szemében ott ült a világok közti, ősi csibészség.

– Ti hárman vagytok a kiválasztottak – jelentette ki. – Aki megtalálja az Elátkozott Várost, aki szembenéz a kívánságok torzulásával, és aki… hát, ha túléli.

– Mi van, ha nem kérünk ebből? – mordult fel Louis.

Bész megvonta a vállát.

– Nem kérdés volt – kacsintott.

Gracie egy pillanatra becsukta a szemét, próbálva összeszedni a gondolatait. Most már biztos volt benne: ez nem véletlen. Valaki, vagy valami összefűzte őket – és mindegyiküknek szerepe lesz ebben a különös, veszélyekkel teli játékban.

A lemenő nap narancsos fényében a távoli dűnék mögött egy elfeledett város omladozó sziluettje rajzolódott ki a homályban.

– Oda kell mennünk – mondta Gracie halkan.

A többiek bólintottak.

És így indultak el hárman, egy istenszerű csintalan lény társaságában, a homokkal temetett titkok és veszélyek felé.

7. fejezet

A sivatagi éjszaka hűvöse lassan beférkőzött a ruhájuk alá, miközben a három utazó és kísérőjük, Bész, egy keskeny ösvényen haladtak a holdfényben. A homok alatt rejtőző romok lassan elmaradtak mögöttük, helyüket omladozó kőfalak és időverte sírkamrák vették át. A levegő nehéz volt, mintha a múlt súlya rátelepedett volna a tájra.

Gracie érezte, ahogy a bőrén átfut egy különös borzongás, amikor a távolban feltűnt egy kőgyűrű. A holdfény ezüstösen csillant meg a repedezett köveken, melyek közrefogtak egy mély, sötét kutat. Nem volt hozzá sem vödör, sem kötél – csak a mélység tátongott a fekete sötétségben.

– Ez lesz az – suttogta Bész, és az arca most komolyabb volt, mint eddig bármikor.

– Mi ez a hely? – kérdezte Louis, szeme gyanakvóan fürkészte a környéket.

– A Holtak Kútja – felelte Bész halkan, mintha a nevét sem volna szabad kiejteni. – A legenda szerint, aki ide kívánságot mond, az megkaphatja, amit a szíve leginkább kíván… de csak ha cserébe valamit a túlvilágnak ajánl. És az árát mindig meg kell fizetni.

Gracie gyomra görcsbe rándult.

– Ez egy… túlvilági alkuhely? – kérdezte, hangjában rémület és kíváncsiság vegyült.

– Valami olyasmi – bólintott Bész.

David előrelépett, és gondolkodás nélkül lehajolt a kút széléhez. A kútból hűvös, dohos levegő áradt fel, s mintha valami hangok, régi imák visszhangja szállt volna vele.

– Ne! – szólt rá Gracie, de már késő volt.

David tenyerébe vett egy kavicsot, és csak úgy, játékosan beledobta a kútba.

– Legyen újra otthon, Kairóban, a dolgozószobámban… – mormolta, de abban a pillanatban, amikor a kavics eltűnt a sötétségben, a levegő hirtelen megfagyott.

A körülöttük lévő homok megremegett, és a kút mélyéből egy zöldes, hideg fény tört elő. Egy pillanattal később alakot öltött a derengés, és egy magas, királyi tartású férfi szellemalakja bontakozott ki előttük. Fején díszes aranyfejdísz, mellkasán mellvért, és kezeiben hosszú pásztorbotot és korbácsot tartott – a fáraók ősi jelképeit.

Gracie levegő után kapkodott.

– Egy… fáraó… – suttogta.

A szellem arca mogorva volt, hangja pedig mélyen csengett.

– Ki merte megzavarni a Holtak Kútját? – kérdezte, és tekintete Davidre szegeződött.

David hátrált egy lépést, de nem szólt.

A szellem most Gracie-re nézett.

– Te… a Halhatatlanok Vérvonala… – mondta, és Gracie bőre azonnal libabőrös lett. Nem értette, miről beszél, de a hangjában ott vibrált valami ismerős iszonyat.

Louis feléjük lépett, a hangja most már kevésbé volt fanyar, inkább feszült.

– Mit akarsz tőlünk? – kérdezte.

A fáraó szelleme mély sóhajt hallatott, és ekkor elmondta a történetet.

– Bész, a csalfa és csintalan, hajdan a királyok udvari tréfamestere és védőszelleme volt – kezdte a szellem. – De egy végzetes éjjel ő maga idézte meg a Halál Kívánságát: hogy örök játékot űzhessen a halandók kívánságaival. Ám a játék torzult, és a kívánságok beteljesítése súlyos átkot vont a világra. Templomok omlottak össze, királyok buktak el, és a túlvilág kapui megremegtek.

Gracie Bészre pillantott, aki most lesütötte a szemét, mintha szégyellné magát.

– Én… próbálom helyrehozni – morogta a kis isten. – Azóta játszom újra meg újra ezeket a kívánságjátékokat, hogy valaki végre megtalálja a módját a törés kijavítására.

A fáraó szelleme bólintott.

– A Holtak Kútja a kulcs. Itt kezdődött minden, és itt érhet véget is. De figyelmeztetlek benneteket: minden kívánságnak ára van. És ha nem fizetitek meg… a túlvilág követel majd magának.

Ezzel a szellem lassan szertefoszlott, a kútból áradó zöldes fény kialudt, és ismét csak a hold világította meg a homokos tájat.

Csend telepedett rájuk.

Gracie szíve hevesen vert, és tudta, hogy most már nincs visszaút. Bész titka kiderült, és a játék, amibe keveredtek, sokkal ősibb és veszélyesebb volt, mint bármelyikük hitte volna.

– Mi a fenét csináljunk? – kérdezte David, megtörve a csendet.

Gracie lassan felegyenesedett, és a távolba nézett, ahol a sötétségben már derengeni látszott egy újabb romváros sziluettje.

– Tovább megyünk – mondta. – Meg kell találnunk a várost… és megtudni, hogyan törhetjük meg az átkot.

Bész sóhajtott.

– Nem lesz könnyű – jegyezte meg csendesen.

Gracie elmosolyodott, de a mosolyában most ott bujkált valami sötétebb árnyalat.

– A kaland sosem az – felelte.

És a csapat elindult a következő titok felé, a sivatagi éjszaka hűvösében.

8. fejezet

A sivatagi éjszaka sűrű sötétje szinte tapintható volt, csak a hold fakó fénye festett ezüstös csíkokat a homokdűnék tetejére. A társaság fáradtan, kimerülten botorkált előre, amikor Bész hirtelen megállt, és egy alig látható, homokkal félig betemetett építményre mutatott.

– Ott – szólalt meg halkan, és szokatlanul komoly volt a hangja.

Gracie közelebb lépett, és a holdfényben lassan kirajzolódott előttük egy omladozó karavánsír körvonala. Valaha vándorok és kereskedők pihentek meg itt hosszú útjaik során, mielőtt továbbindultak a sivatagon át. Most azonban a hely inkább tűnt elfeledett temetőnek, mint menedéknek.

Belépve a sír hűvös, dohos levegője csapta meg őket. A falakon megfakult festmények, régi freskók és hieroglifák mesélték el régi utazók történeteit. De, ami igazán megragadta Gracie figyelmét, az a sír közepén sorakozó kövek sora volt.

Hatalmas, lapos táblák hevertek egymás mellett, némelyikbe durván vésett jelek, másokon gondosan megmunkált feliratok. Mindegyik táblára egy-egy kívánságot véstek, és a hozzá fűzött sorsot.

Gracie letérdelt az egyikhez. A repedezett kőre remegő kézzel rótt hieroglifák halványan még olvashatók voltak: "Legyen arany az asztalomon, amíg élek."

A következő sor: "A családomat éhínség vitte el, s végül az arany sem ért semmit."

Gracie összeszorította a száját, majd tovább lépett a következő táblához: "Adassék nekem hatalom a népem fölött." Utána: "Az első éjjel leütötték a trónon, és soha nem ejtették ki többé a nevét."

Sorban járta végig a kívánságköveket. Mindegyiken egy-egy remény, egy vágyakozó szó, majd alatta a végzet.

Louis elhaladt mellette, a homlokát ráncolva.

– Mind ugyanaz… kérnek valamit, és tönkremegy tőle minden.

– Ez egy kívánságtáblás sírhely – mondta halkan Bész. – Az utazók, akik a sivatagon átkelve ide értek, kértek valamit… és itt hagyták a sorsukat.

Gracie ekkor megpillantott a fal mellett egy régi papiruszt, amit egy kőlap szorított a földhöz. Óvatosan kihúzta, és kibontotta a pergamenszerű lapot. A halvány tintasorokat a kor és a homok már megtépázta, de a lényeget még ki tudta venni, majd hangosan felolvasta:

– Aki három kívánságot kíván, ne kérjen negyediket. A negyedik kívánság felborítja a világ rendjét, és az, aki kimondja, elveszti azt is, amit eddig megőrzött.

Louis arca elsápadt.

– Ez… mit jelent? Hogy három kívánságig még biztonságban van az ember? De a negyedik…?

Bész a sír sarkában ült le, a hátát a falnak vetve. A szeme sötéten csillant a félhomályban.

– Mert a negyedik kívánság már nem a halandóé – mondta halkan. – Akkor már a világ rendje válaszol. És nem úgy, ahogy bárki elképzelné. Addig talán még kézben tarthatod, de a negyedik… megnyit valamit, amit többé nem lehet bezárni.

Gracie elborzadt. Végignézett a kívánságtáblák során, a sorsokon, amik mind ugyanarra a végzetre futottak ki. A halandó vágy ereje és következménye újra és újra lejátszódott itt, a sivatagban.

– Mennünk kell innen – mondta végül, és a hangjában most valami eltökéltség csengett.

De ekkor megmozdult a sötétség. Egy halk nesz, valahonnan a sír mélyéről. Egy árnyalak suhant végig a szemük sarkában. Valaki vagy valami figyelte őket.

Louis közelebb lépett Gracie-hez.

– Nem vagyunk egyedül.

Bész felállt, és megrázta magát, mint egy vizes kutya.

– Már régóta nem vagyunk.

Gracie mély levegőt vett.

– Akkor gyorsan szedjük össze, amit lehet. Ha valaki vagy valami követ minket, most még lehet esélyünk megelőzni.

A csapat összeszedte a papiruszt és egy-két táblát, amelyen különösen figyelmeztető kívánságok álltak, majd óvatosan kilopakodtak a romos sírból a sivatagba.

A távolban, a dűnék peremén valami mozdult, de mikor Gracie odanézett, már csak a homok táncolt a szélben.

A következő állomás felé indultak. Most már nemcsak a kívánságok miatt, hanem a saját életükért is.

9. fejezet

A sivatag reggele különös csenddel köszöntött rájuk. A nap még épp csak aranyszínbe vonta a dűnék peremét, a hűvös levegő a hajnal utolsó perceit őrizte. A csapat kimerülten ült a homokban, a hosszú éjszakai menetelés és a karavánsírban átélt események mindnyájukat megviselték. Gracie a papiruszt tartotta a kezében, és újra meg újra átfutotta a halvány sorokat. A kívánságok árnyéka még mindig ott lebegett körülöttük.

Bész csendesen ült mellette. Az eddig mindig csintalan, huncut lény most szokatlanul komolynak tűnt. Arcán eltűnt a szokásos kaján mosoly, a szeme mélyén pedig valami régi, fájdalmas emlék csillogott.

– El kell mondanom valamit – szólalt meg halkan, és a hangjában olyan fáradtság csengett, amit addig sosem hallottak tőle.

Gracie felnézett, a többiek is közelebb húzódtak, de Bész intett, hogy csak ő maradjon.

– Ez az egész kívánságjáték – kezdte, és a homokot markolászta maga mellett – nem játék volt. Soha nem is az volt.

Gracie összeráncolta a homlokát.

– Akkor miért… miért azzal jöttél hozzám? Miért hintettél kívánságokról meg sorsról?

Bész mély levegőt vett, és a távolba nézett, mintha nem is a jelenben lenne.

– Sok-sok ezer évvel ezelőtt volt egy fáraó – mondta lassan –, aki olyan hatalomra vágyott, ami még a halálon is túl érvényes. Egy ősi istenséggel alkut kötött. Nem csak a saját lelkéért, hanem a világ rendjéért cserébe. Ám mikor meghalt, valami félresiklott. A világ szövete megbomlott. A kívánságok, a vágyak… kiszabadultak, és azóta torzítják az emberek sorsát. A rend felborult.

Gracie szíve gyorsabban vert. Olyan volt, mintha a sivatag egy pillanatra elnémult volna, mintha a homokszemek is figyeltek volna.

– És te… – suttogta. – Te akkor is ott voltál.

Bész bólintott.

– Az én feladatom volt egyensúlyban tartani a határokat a halandók vágyai és a világ rendje között. De… elveszítettem a fáraót. És ezzel mindent. Azóta keresem azt, aki képes meglátni a vágy mögött az igazságot. Azt, aki nem csak azt látja, amit akar, hanem azt is, amit annak ára jelent.

Gracie döbbenten nézett rá. Egy része még mindig nem akarta elhinni, amit hallott, de valahol mélyen már érezte, hogy a mozaikdarabkák a helyükre illeszkednek.

– És most rám vár ez a feladat – mondta halkan, inkább csak önmagának.

Bész feléje fordult, és most először nézett úgy Gracie szemébe, mintha egyenrangúak lennének.

– Te vagy az első, aki kérdések nélkül nem kívánt semmit. Aki előbb akarta megérteni a világot, mielőtt önmagának bármit is követelt volna. Ezért vezettelek a kívánságtáblákhoz, a kúthoz, a sorsokhoz. Hogy lásd, mi történik, ha valaki csak a saját szívének hisz, nem pedig a világ rendjének.

Gracie mély levegőt vett. A levegő forró volt és száraz, de mégis megborzongott.

– És most mi lesz? Mit kell tennünk?

Bész halványan elmosolyodott, de ez már egy szelíd, szinte szomorú mosoly volt.

– A fáraó sírja még létezik. Elrejtve, egy helyen, amit csak az találhatja meg, aki nem magának kíván. Ott van a kulcs. Ha eljutsz oda, és visszaállítod a világ rendjét… talán véget ér az átok.

Gracie bólintott. Tudta, hogy visszaút már nincs. És bár nem kérte ezt a sorsot, valahol belül érezte: mindig is erre a pillanatra készült, csak nem tudott róla.

Bész lassan felállt, és nyújtotta a kezét.

– Akkor gyere. Még hosszú út vár ránk.

Gracie habozott egy pillanatig.

– És Louis, David? Velük mi lesz?

– Ne aggódj – legyintett a kis istenség. – Majd feldobom őket egy varázsszőnyegre, aztán hazafuvarozom. Vagy legalábbis közelebb a saját korukhoz.

Gracie felnevetett, de mélyen belül pontosan tudta: ez az út már csak az övé. A vágyak és következmények játékát neki kell végigjátszania. Egyedül.

10. fejezet

A hajnali fény első, rózsaszín derengésekor Gracie és Bész útnak indultak. A sivatag némán terült el körülöttük. A homokban kiálló oszlopcsonkok, a halványan derengő hieroglifák és a rég feledésbe merült ösvények vezették őket egy rejtett völgy mélyére, amelyről még a legendák is csak félve suttogtak.

Gracie szívét különös nyugtalanság szorította, de tudta, hogy most nincs más választása. Louis és David már rég visszatértek – Bész gondoskodott róla, hogy épen hazaérjenek. Ez az út viszont csak rá várt.

– Ez a hely… – szólalt meg Bész, miközben a távolban feltűnt a homok alatt megbújó sírkapu. – Nemcsak a múlt titkait őrzi, de az egész világot visszatartja.

Gracie bólintott. Ujjai reszketve simították le a port a kőlapról, s amikor előbukkant a mérleg és a kívánságot tartó kéz szimbóluma, tudta, megérkezett.

A sír kapuja lassan megmozdult, belül pedig sűrű, fojtó csend fogadta. A falakon torzult emberalakok képei sorakoztak, kívánságaik rabjai, és egy trónon ülő fáraó, akinek arca a végtelen vágy és hatalom mohóságát tükrözte.

A központi teremben, egy egyszerű kőasztalon ott feküdt a Rend Kulcsa – egy smaragdberakásos amulett, amely az egyensúly és a valóság fonalát tartotta.

Bész odalépett hozzá, és halkan szólt:

– Most minden rajtad múlik, Gracie Simpson.

Gracie remegő kézzel fogta meg az amulettet, s abban a pillanatban minden előtte pergett: a múlt fájdalmai, a jövő árnyai, a fáraó önző döntése, a szenvedők arca, s a lehetőség, hogy helyrehozzon mindent.

De ő nem kívánt semmit.

A terem közepén egy kőből faragott, kör alakú foglalat várta, amelyet finoman vésett jelek és szimbólumok öleltek körbe. Az amulett tökéletesen illeszkedett a közepébe, mintha mindig is oda tartozott volna.

Gracie lassan a helyére illesztette a smaragdberakásos Kulcsot, majd mély levegőt vett, és egy enyhe, határozott mozdulattal elfordította az egész foglalatot.

A szerkezet halk kattanással mozdult, a vésetek között rejtett mechanizmusok megmozdultak, és a sír falain halvány fény futott végig. A kőlapok mintha fellélegeztek volna, a levegő feszültsége eloszlott, a világ visszatért a maga egyensúlyába.

A sivatagi szél iránya megváltozott, a csillagok ragyogása tisztább lett, és Egyiptom időtlen lelke egy pillanatra megpihent.

Bész mosolyogva nézett rá.

– Megtetted. Az egyensúly visszatért. Az átok véget ért.

Gracie egy utolsó pillantást vetett a templomra, majd Bész intésére követte őt az ősi átjáró kékes fényébe.

A múzeum csendes terme fogadta. A vitrinek, a poros levegő, a falióra halk kattogása mind ott voltak, mintha mi sem történt volna. De Gracie tudta: minden más lett. Az idő, a valóság és a vágyak szövedéke átrendeződött.

Bész alakja még ott derengett a vitrinek között, aztán lassan elhalványult.

– Viszlát, Gracie Simpson. Egyiptom mindig visszavár – szólt utoljára.

Gracie megérintette zsebében a régi amulettet, amit Bekettől kapott. Az apró smaragd halványan derengve emlékeztette mindarra, amit maga mögött hagyott… és arra is, hogy egyszer még visszatér.

Halvány mosoly jelent meg az arcán. Most már tudta: mindenki biztonságban van. És ő végre igazán hazatalált.