A piramisok tájolása a csillagok segítségével

A piramisok nemcsak hatalmas kőépítmények, hanem csillagászati pontossággal megtervezett művek is. A gízai nagy piramis például annyira pontosan van tájolva, hogy az oldalai mindössze néhány ívperc eltéréssel mutatnak az égtájak felé. Ez olyan pontosság, amit még ma is nehéz lenne elérni egyszerű eszközökkel. Felmerül a kérdés: hogyan voltak erre képesek több mint négyezer évvel ezelőtt?

A kutatók szerint az egyiptomiak a csillagok segítségével tájolták be az építkezéseket. A legvalószínűbb, hogy a Sarkcsillag elődjét, a Thuban nevű csillagot figyelték meg, amely Kr. e. 2600 körül a föld tengelyének irányába esett. Éjszakánként két csillagot, a Nagy Medve és a Kis Medve csillagkép egy-egy tagját figyelték, és amikor azok egy függőleges vonalba kerültek, akkor jelölték ki az északi irányt. Ez alapján állították be a piramisokat, hogy tökéletesen illeszkedjenek a csillagos éghez.

Egy másik elmélet szerint a piramisokat nemcsak az égtájakhoz, hanem bizonyos csillagképekhez is igazították. A három gízai piramis elhelyezkedése például hasonlít az Orion övének három csillagához. Az egyiptomiak Ozirisszel, a túlvilág istenével azonosították az Oriont, ezért a fáraó sírját úgy tervezték, hogy lelke a halála után felszállhasson az isten csillagai közé.

A csillagok tehát nemcsak díszítették az égboltot, hanem fontos szerepet játszottak a vallásban és az építészetben is. A piramisok elhelyezése az isteni rendet tükrözte, azt a hitet, hogy a földi világ a menny másolata. Minden kő, minden szög, minden irány egy nagyobb terv része volt, amely összekapcsolta az eget és a földet.

Amikor ma a piramisokat nézzük, nemcsak egy temetkezési helyet látunk, hanem egy ősi megfigyelőállomást is, amely a csillagokkal beszélt. Az egyiptomiak ezzel akarták biztosítani, hogy a fáraó lelke örökre az égbe emelkedjen, és a csillagok között éljen tovább.