Meketré öröksége

1. fejezet

A forró thébai nap vakító fénye perzselte a végtelen homokdűnéket, amikor Gracie Simpson és Louis Steel kiszálltak a terepjáróból. A jármű motorja még halkan duruzsolt mögöttük, miközben ők a keskeny ösvényen indultak lefelé a régésztábor felé. A sátrak fehér foltjai vibráltak a forróságtól, a távolban pedig egy-egy munkás árnyéka suhant át.

– Tudod, Gracie – kezdte Louis komoran, miközben kalapját megigazította –, nekem már a hírekből is rossz előérzetem volt. Azt mondják, baljós jelek vannak.

Gracie elmosolyodott.

– Téged mindig baljós jelek gyötörnek, ha egy sírt találnak – évődött vele. – De pont ezért szeretlek.

Ahogy leértek a tábor központjába, a rég megszokott hangulat fogadta őket: verő szerszámok zaja, beszédhangok, por és izzadság. A tábor közepén egy magas, karcsú alak sietett feléjük. Barátságos mosollyal, ölelésre nyitott karral érkezett.

– Gracie! Louis! De jó, hogy itt vagytok! – kiáltott fel Rania El-Mesri, a Nemzeti Egyiptomi múzeum egyiptológusa, és szorosan megölelte Gracie-t, majd Louis vállát is megveregette.

– Rania, mesélj mi történt – szólalt meg Gracie, és látszott rajta, hogy őszintén örül a találkozásnak.

Rania kifújta a levegőt, és fejével a központi sátor felé intett.

– Gyertek, valami igazán különös van itt. Amikor megláttam, tudtam, hogy titeket kell hívnom.

A sátor belseje hűvösebb volt, de a levegőt nehéz sivatagi por és gyantás faparázs szaga töltötte meg. Egy asztalon, vörös kendőre fektetve feküdt egy különleges famodell. Egy gabonatárolót ábrázolt, aprólékosan kidolgozott figurákkal, azonban a figurák arcai durván le voltak kaparva, mintha valaki minden emberi jegyet eltüntetett volna róluk.

Gracie közelebb lépett.

– Mi a csoda…? – suttogta.

Louis összevonta a szemöldökét.

– Valaki nagyon nem akarta, hogy ezek az alakok felismerhetők legyenek. De miért?

Rania biccentett.

– Pontosan ez a kérdés. A sír, ahol megtaláltuk, alig volt díszítve. Néhány hieroglifa, egy-két ábrázolás… és ez. De a falon volt egy töredékes felirat.

Odanyúlt az asztal széléhez, és egy papiruszlapot tolt eléjük.

– Ezt másoltuk le. Egy részét még nem tudtuk pontosan kivenni, de ami világosan olvasható: Az, ki felnyitja, megéhezik a halálra.

A sátorban dermedt csend támadt. Csak a vászonlapok zizegtek kint a forró széltől.

Gracie a többiekre pillantott.

– Hát ezért vagy ilyen ideges, Louis.

– Ezért hát – mordult a férfi. – Nem szeretem, amikor az emberek eltűnt arcokról meg átkokról suttognak. Valami itt nagyon nem stimmel.

Rania szinte észrevétlenül bólintott.

– A munkások félelmetes dolgokról beszélnek. Árnyakról a dűnék között. Reggelre négyen eltűntek, ketten szó nélkül hazamentek. A többiek is csak a dupla bér miatt maradtak. És akkor még nem is mondtam, hogy ma éjjel valaki vagy valami belopakodott a táborba… élelmet lopott.

Gracie lassan, ösztönösen végighúzta ujjait a famodellen.

– Valami azt súgja, Rania, hogy ez nem egy átlagos lelet.

2. fejezet

A sivatagi éjszaka lassan ereszkedett Théba poros földjére. A régésztábor sátrai között halkan zizzenő szél hordta a homokot, s a narancssárga alkonyatot lassan felváltotta a kékesfekete sötétség. A távolban kutyák vonítottak, s a dűnék mögött mintha valami neszezett volna.

A központi sátorban még égtek a lámpások, a fényük meleg aranyfoltokat rajzolt a vászonfalakra. Gracie megállt a hosszú asztalnál, ahol a délelőtt kiemelt különös famodell hevert. Az évek alatt már sok hasonló pillanatot élt meg, mégis volt valami ebben a tárgyban, ami a bőre alá kúszott.

A sátor túlsó végében Rania El-Mesri állt. Fáradtnak tűnt, a szeme alatt halvány árnyékok húzódtak, de a tekintete még így is élénken csillogott az izgalomtól. Valahogy mindig volt benne valami törhetetlen lendület, amit Gracie egyszerre irigyelt és becsült. Látszott rajta, hogy feszült, ujjaival a sálja szélét gyűrögette, miközben a vizsgálat eredményére várt.

Ekkor lépett be David McCartney, aki Gracie-nek olyan jó ismerőse és barátja volt, mint Rania. Hangosan köszönt nekik, örült Gracie-nek is. Borostás arca és a hóna alá szorított bőrkötéses jegyzetfüzet azonnal elárulták, hogy egész nap a terepen volt. Nemcsak újságíróként, hanem történészként is értett hozzá, hogyan találjon meg egy régi történet széttöredezett darabjait. De Gracie tudta, hogy a férfi számára Rania többet jelentett, mint bármilyen régészeti lelet. Látta a pillantást, amit a nő felé vetett, és azt is, ahogy Rania halk aggodalommal kérdezte:

– Megnéznéd végre? Valami nincs rendben vele.

A zseblámpa fényében a famodell furcsa árnyakat vetett a sátor ponyvájára. A tárgy egy gabonatárolót ábrázolt, körülötte apró emberfigurákkal – ám azok arcai le voltak csiszolva, teljesen eltűntek.

– Arctalan bábuk? – morgott David. – Ez már önmagában is elég hátborzongató. De hadd nézzem meg közelebbről.

Felkattintotta zseblámpáját, és a fa felszínén apró karcolásokat vett észre. Szinte láthatatlanok voltak, viszont a fényben szabálytalan, idegen jelek rajzolódtak ki.

– Ezek nem illenek a korabeli technikákhoz – mondta lassan. – Nem díszítés. Inkább valami… kódolt jelölés.

Louis összevonta a szemöldökét.

– Én sosem hittem, hogy ez puszta művészi ábrázolás. Az egyiptomiak gyakran készítettek maketteket a túlvilági utazáshoz, de ezek az arctalan figurák… inkább egy rituális szertartás kellékei lehettek.

David mély levegőt vett, majd lassan közelebb hajolt.

– Érzitek ezt? – kérdezte halkan.

– Mit? – nézett fel Gracie.

– Valami… rossz rezgés. Mintha ez a tárgy tudna rólunk.

Rania arca elsápadt.

– A munkások is panaszkodtak – mondta. – Árnyakat láttak a dűnék közt. Valaki megzörgette a sátraikat, és senki sem mert éjjel a közelébe jönni.

Louis bólintott.

– Jobb, ha most lezárjuk. Holnap megpróbáljuk megfejteni a karcolásokat.

Az éj leple alatt a tábor csendje nyomasztóvá vált. A szél időnként felkapott egy-egy homokszemet, s a gyér világítás miatt a sötétség sarkából mintha alakok mozdultak volna. A konyhasátor felől halk zörrenés hallatszott.

Az egyik őr csak fáradtan legyintett:

– Sakálok... mindig éjjel portyáznak.

Ám hajnalban, amikor Gracie elsőként ébredt, valami nem stimmelt. Az élelmiszerraktár ajtaja résnyire nyitva állt, lábnyomok vezettek a homokba, és néhány láda üresen hevert. Furcsának vélte. Tovább nézelődött. A sötétben járkálva hirtelen megállt.

Egy árny suhanását látta a dűnék között.

És amikor a nap első sugarai bevilágították a tábor közepét – a famodell ott feküdt az asztalon, de mintha a karcolásokból újabbak kerültek volna elő az éjjel.

3. fejezet

A sátrak között, a poros földön, apró emberi alakok rajzolódtak ki a homokban. Gyermekrajz-szerű figurák, karokkal, lábakkal, fej nélkül. Szétszórva, mintha valaki játékosan, vagy épp szánt szándékkal hagyta volna ott őket.

Gracie letérdelt, ujjával végigsimított az egyik rajzon.

– Louis! – kiáltott halkan.

Louis álmosan, kócosan jelent meg a sátor bejáratában. Ahogy meglátta a földbe karcolt figurákat, egyből felélénkült.

– Ezt mikor csinálták? – kérdezte fojtott hangon.

– Valaki az éjjel. Nézd, mennyire szabályosak. Nem egy gyerek firkálta ide.

David és Rania is odagyűltek. David arcán sápadt árnyék suhant át.

– Pont olyanok, mint a famodell figurái – morogta. – Fejek nélkül.

A tábor többi munkása is lassan észrevette a jeleket. Egyre több suttogás kelt szárnyra a sátrak közt. Néhányan egymásra néztek, a szavakat ki sem mondták, de a félelem ott volt a tekintetükben.

Délelőtt, amikor a konyhasátorhoz értek, újabb furcsaság várt rájuk. Az élelmiszerkészlet egy része megpenészedett. Az előző este még friss gyümölcsök, aszalt datolyák és kenyérkaréjok voltak, most dohos szaggal borították el a sátrat.

– Ez lehetetlen – sziszegte Rania. – Tegnap este még rendben volt minden.

Louis megvizsgált egy fonott kosarat, a datolyák között zöldes szürke penészgomba terjedt szét, mintha hetek óta rothadtak volna.

A munkások egyike, Ramzi, sápadt és remegő kézzel Allahhoz fohászkodott.

– A halotti éhség átkát idéztük magunkra – motyogta. – Az, ki felnyitja, megéhezik a halálra…

A többiek összesúgtak. Egyesek már csomagoltak is. A hír, mint a futótűz, terjedt a táborban.

Gracie ösztönösen megérezte, hogy valami nincs rendben. A levegő feszült volt, a tábor fölött valami láthatatlan jelenlét lappangott, mintha a sivatag árnyai figyelnék őket. Úgy tűnt, a sír feltárásával valami kiszabadult, és most láthatatlanul körülöttük kering.

Délután, amikor Gracie a professzor régi jegyzeteit böngészte a központi sátorban, különös papiruszdarabra bukkant. A sarkán elhalványult név: Rogers professzor.

A sárgult lap szélén olvasható feljegyzés:

"Meketré famodelljei nem csupán sírdíszek voltak. Az egyiptomi papok mágikus "életfenntartó eszközökként" használták őket, hogy távol tartsák a halál utáni éhséget. A legenda szerint, ha a figurák arca eltűnik, a halott szelleme a földiek táplálékára vágyik."

Gracie gyomra összeszorult.

– Louis – súgta halkan. – A famodell… talán tényleg élni akar.

Louis arca megfeszülve sápadt el, és aznap este senki sem aludt nyugodtan a Théba alatti éjben.

4. fejezet

A táborban mindenki elcsendesedett, de Gracie és Louis nem tudtak pihenni. Az agyukban csak egy dolog járt: a famodell, és az, hogy a sírkamrában valami nincs rendjén.

Gracie a sötétben a sátor előtt állt, szeme figyelmesen pásztázta a környéket, mintha bármi is mozgásba lendülhetett volna. Louis, miközben karját átvetette Gracie vállán, érezte a nyomást, ami mindkettejüket elöntötte.

– Mehetünk? – kérdezte Louis.

Gracie bólintott. Nesztelenül suhant végig az éjszakai táboron, a sírkamra felé. Az ajtó halkan, de nehezen engedett, amikor beléptek. Gracie felemelte zseblámpáját, és a sötétségbe világított.

– Louis… – suttogta Gracie, és Louis karja felé nyúlt. – Érzem, hogy valami más is van itt. Valami… ami nem a mi világunkból való.

Louis csak bólintott, bár ő is ugyanazt a nyomasztó érzést tapasztalta, amit Gracie.

Ahogy megvizsgálták a modellt, Gracie hirtelen megállt. Egy darab törött, sötét amulettet talált a földön. A kő felülete éppolyan régi volt, mint a modell maga, és a formája szinte azonos volt a famodell alján lévő egyik díszítéssel.

– Nézd – mondta Gracie, miközben felemelte az amulettet. – Ez… ezt valószínűleg nem véletlenül hagyták itt.

Louis közelebb hajolt, és a kezébe vette az amulettet. Elhúzta a száját.

– Szerintem nem csak a modellhez tartozott – válaszolta halkan. – Ez a darab talán egy figyelmeztetés.

Gracie mélyet lélegzett. Valami szorította a torkát. A félelem keveredett az izgalommal, és bár tudta, hogy a válaszok a közelükben vannak, azt is érezte, hogy a titkokhoz vezető út sötét és veszélyes.

Ahogy visszatértek az ásatás központjába, egy újabb sokkoló felfedezéssel szembesültek: az egész expedíció vízkészlete eltűnt. A tartályok üresek voltak, a friss forrásvíz is nyomtalanul eltűnt.

Mindenki gyanakodva nézett körbe.

– Mi a fene történhetett? – kérdezte Louis.

Gracie szeme a távolba révedt, és halkan válaszolt:

– A víz... olyan, mintha elnyelte volna valami. Mintha a sír… elnyelte volna.

Az éjszaka folytatásában nem csak a víz, hanem az emberek közötti bizalom is lassan elkezdett elvékonyodni. Minden apró zaj, minden titokzatos eltűnés egyre inkább egy újabb árnyat rajzolt a tábor köré.

5. fejezet

A régészek és a munkások álmosan készülődtek a napi feladatokhoz, de mindegyikük tekintetében ott volt az a titokzatos aggodalom, ami az utóbbi éjszakák eseményei után nem tűnt el. A tábor levegője mintha nehezebb lett volna, és bár a szél már elült, valami mintha még mindig ott remegett volna.

Gracie, Louis és a többiek suttogva gyűltek össze a központi sátorban, ahol a feszültség minden eddiginél erősebben érződött. A vízkészletek eltűnése, a sötét árnyak, és a furcsa események mind egy irányba mutattak: valami más volt itt, valami, amit nem értettek.

– Valami nincs rendben – jelentette ki komoran David, kezében egy régi papiruszt tekert, amit az ásatás elején találtak a sírkamra egyik rejtett zugában. – A modell valami hiányosságot rejteget. Nézzétek meg! – mutatta fel a papiruszt, miközben mindenki közelebb hajolt.

A papirusz szélén a következő szavak voltak olvashatók:

"Aki felnyitja a sírt és nem pótolja, amit a halott kíván, annak az éhsége soha el nem múlik. Az ételt el kell hozni, mielőtt a szellem felébred."

Gracie és Louis összenéztek.

– A famodellből hiányzik valami – folytatta David. – Van egy edény, amely a gabonát tartalmazza. Ez az a tárgy, amely elengedhetetlen a modellhez. Mert nélkülözve a gabonát, a halott éhezni fog, és az ő szolgái, a szellemek, élelmet fognak keresni a világban.

Louis mély levegőt vett, és hosszasan fürkészte a modellt, mintha attól tartana, hogy az bármelyik pillanatban megmozdulhat. A gabonás edény eltűnése nyugtalanítóan hatott a táborra.

– Tehát szerinted ez az éhség létező dolog? Hogy a holtak és a szolgáik nem pusztán a modell kiegészítői, hanem valami ősi, eltemetett titok nyomai? – kérdezte Gracie halkan, miközben végignézett a csapaton.

David bólintott.

– Az éhség valóságos. És ha nem találjuk meg a gabonát, a szellemeknek minden bizonnyal ételt kell hozniuk. És úgy tűnik, hogy ők nem szívesen hagyják el a sírt.

Gracie érezte, ahogy David szavaiban valami baljós keveredik – félelem és nyugtalanító bizonyosság. A képzelet és a valóság határai összemosódtak, és egy pillanatra belesajdult a gondolatba: bárcsak a modellt sosem emelték volna ki, és a sír titkai örökre a homok alatt maradtak volna.

Ahogy az este lassan leszállt a sivatagra, és a nappali hőség tompa, nyomasztó súlya kezdett enyhülni, Gracie egyre feszültebbé vált. A sátor előtt rendezgette a jegyzeteit, amikor a tábor szélén megpillantotta Raniát. A nő egyedül sétált, kicsit távolabb a megszokott ösvényektől.

Aztán Rania hirtelen megállt. Megfeszült testtartása azonnal felkeltette Gracie figyelmét. Ő is odakapta a fejét, és bár eleinte nem látott semmit, egy pillanatra úgy tűnt, mintha a homok megmozdult volna. Egy apró, sötét árny suhant végig a földön, alig érzékelhető gyorsasággal – mintha valami kis lény surrant volna át a poros felszínen. Az árny elillant, és a homok újra nyugodt, érintetlen hullámaiba rendeződött.

– Louis! Gracie! – hallotta Rania suttogását. Rania remegő kézzel mutatott az árnyék irányába. – Ott volt. Láttam. Ott volt.

Gracie azonnal odasietett, ahogy Louis is, és rövidesen a csapat többi tagja is megérkezett. Ám mire odaértek, már semmi szokatlan nem látszott. A homok éppoly némán terült el, mint mindig, hullámai nyugodtak voltak, mintha semmi sem történt volna.

A társaság néma csendben állt. Egy pillanatra mindannyian megdermedtek – ki-ki a saját gondolataiba mélyedve. Gracie érezte, hogy valami nincs rendben.

– Ha ez a valami valóban követ minket…

David szólalt meg komoran:

– Mi leszünk azok, akik táplálják a gabonát, vagy sosem csillapul az éhségük.

Az éjszaka már nem csak titokzatos volt. Valósággá vált.

6. fejezet

A csapat tagjai másnap egy szűk körben gyűltek össze, de most nem csupán a modell és a felfedezéseik foglalkoztatták őket.

Gracie észrevette Ramzin, mintha elmélyülten mérlegelte volna az eseményeket.

– A modellekkel kapcsolatosan – kezdte, miközben lassan minden szem ráfordult. – Emlékszem egy régi legendára, amelyet a családom mesélt nekem. Azt mondták, hogy a famodellek nem csupán műalkotások, hanem spirituális kapcsolatok eszközei is. Azoknak a halottaknak, akiket a modell ábrázol, a lelkei még a túlvilágon is szolgálják urukat. És ha a rendet, amelyet ezek a modellek hordoznak, valami megzavarja, visszatérnek.

A csapat megdermedt, és mindenki csendben várta a folytatást. Gracie a homokot bámulta, mintha válaszokat keresett volna a földben.

– Ha a modell megsérül, vagy ha valami eltűnik, mint például a gabonás edény, a szellemek visszatérnek, hogy helyreállítsák a rendet. A történet szerint a halottak haragja szabadulhat el, ha az egyensúly felborul. A modell és annak elemei nem csupán esztétikai tárgyak, hanem vallási és rituális eszközök is – folytatta Ramzi, akinek arca komolyan és elszántan tükrözte a szavait, mintha az évek során megértett volna valamit, amit most végre képes volt szavakba önteni.

Gracie és a többiek mélyen elgondolkodtak, hiszen minden, amit eddig tapasztaltak, egyre inkább illeszkedett ehhez a misztikus elmélethez.

Gracie egyre sűrűbbnek érezte a levegőt, mintha a sivatag önmaga szorítaná köréjük a homokfalakat. Ahogy Louisszal, Raniával és Daviddel a tábor szélét kutatták, ösztönösen hajolt le valami apró, homokkal borított forma felé. Ujjaival óvatosan kiszabadította a szemcsék közül, és megborzongott. Egy kis agyagedény volt, benne parányi, tökéletes állapotú gabonaszemekkel. Pont olyan, amilyet a legendák emlegettek – a hiányzó darab, amely a túlvilági rend egyik záloga volt a modellben.

Rania izgatottan hajolt mellé.

– Gracie, nézd ezt! Mintha a modell elveszett részét találtuk volna meg!

Gracie szorosan tartotta a kezében az edényt, miközben a többiek köréjük gyűltek. A gabonaszemek sértetlenek voltak, túl tökéletesek ahhoz, hogy évszázadok homokja rejtse őket. Olyan érzése támadt, mintha valaki vagy valami nemrégiben helyezte volna oda.

Rania belepillantott a kis edénybe, arca komorrá vált.

– Ez üzenet. Az egyensúly felborult… és nekünk kell helyreállítani.

Gracie bólintott, de tudta, hogy a darab önmagában csak a rejtvény egyik szelete. Miközben Rania a teóriáját sorolta, Gracie Louisszal a professzor régi feljegyzéseit böngészte át. Egy megsárgult lap hívta fel a figyelmét: egy térképvázlat és egy bejegyzés egy elfeledett sírról, amit ugyan kiraboltak, de különös módon védve maradt. Az írások szerint az ott nyugvók szelleme nem nyugodott bele a háborgatásba.

David átfutotta a feljegyzést.

– Nézzétek csak… azt írja, hogy az erő nemcsak a sírt védte, hanem a holtak szellemét is… mintha még most is őriznék.

Louis felnézett a papírból.

– Mi van, ha ez az egész… a modell, az eltűnt gabona, a szellemek – valójában ennek a védelmi rendszernek a része? És most, hogy megbontottuk, felébresztettünk valamit.

Gracie szíve gyorsabban vert. Minden egyre jobban összeállt a fejében, de a válaszok helyett újabb kérdések támadtak. Valami rég eltemetett erő ébredezett a sivatag mélyén, és ők – akaratlanul – beleléptek a történetébe.

Az éhség szellemei közeledtek, és Gracie tudta: a következő lépésük már nemcsak a legendák megfejtéséről szólt… hanem túlélésről is.

7. fejezet

A táborra lassan ráborult a sivatagi éjszaka. Gracie, Louis és David elindultak a sötétbe, miközben Rania ezúttal a táborban maradt. Valamiért úgy döntött, nem tart velük, és a tűz fénye mellől figyelte, ahogy eltűnnek a homokdűnék között. Louis feszült volt, és Gracie érezte, hogy a férfi minden neszre felfigyel. A sivatag súlyos csendjében a lépteik szinte túl hangosan koppantak a homokon. Gracie szorosabban vonta össze ingjét, tekintetével a homok fodrait fürkészve – mintha valami elárulná, mi lapulhat a sírkamra falai mögött. David árnyéka mögött is ott vibrált a feszültség; Gracie látta rajta, hogy bár ritkán ismer be félelmet, most valami megmagyarázhatatlan erő sodorta őket egy határ felé, ahol már semmi sem egészen úgy működik, ahogy kellene.

A romos sírkamra egykor fenséges volt, most azonban elhagyatottan hevert egy kopár, magányos helyen. Falai repedezetten és megtörten álltak. Gracie lassan közelebb lépett, ujjait végighúzva a bejárat omladozó kövein. A levegő hűvössége megérintette a bőrét, mintha a falak még őrizték volna a sírkamra régi, dermedt leheletét.

Louis megállt mellette, és suttogva szólt:

– Biztos vagy benne, hogy ezt meg akarjuk nézni?

Gracie bólintott, és láthatóan nem volt képes visszariadni a felfedezés lehetőségétől.

– Ott! Nézd csak! – szólt David, ujjával egy homokkal belepett, alig észrevehető tárgy felé mutatva a sírkamra sötét sarkában. A földön egy apró agyagedény hevert, mintha évszázadokon át rejtőzött volna a tekintetek elől, mégis épen maradt. Gracie lassan odalépett, és óvatosan végighúzta ujját a felületén – az edény jéghideg volt az éjszaka leheletében.

Amikor a kis edényt felemelték, felfedeztek valami érdekeset: néhány apró, de megkövesedett gabonaszemet rejtett a belseje. A gabonák nem voltak szétmállottak vagy elporladtak, hanem megőrizték eredeti formájukat. Gracie visszafojtotta a lélegzetét, miközben a gabonaszemek apró részleteit tanulmányozta.

– Ez az! – mondta halkan Louis. – A legendák szerint a halottak csak akkor táplálkoznak, ha a gabonát elhelyezik az edényben. Miután az eltűnt gabona előkerült, most megtaláltuk a nyomát. Ez fontos lehet!

David óvatosan megfordította az edényt, hogy jobban szemügyre vegye. A forma finoman kidolgozott volt, és bár az idő vasfoga megnyomorította, mégis lehetett érezni a mesteri kéz munkáját. Különös, apró jelzések és minták voltak az edény oldalán, melyek egyértelműen egy ősi kultúra írásait idézték. De ami igazán megdöbbentette őket, az a falakon található hieroglifák voltak.

A terem hátsó falán, a kőből kifaragott festett jelek és szimbólumok töredékei látszódtak, némelyik alig kivehető. A jelek Meketré nevét viselték, a híres egyiptomi fáraóét, akinek uralkodása alatt hatalmas birodalom épült. Azonban nemcsak a név volt érdekes, hanem egy ismeretlen átokszöveg is, amelyet a hieroglifák egy része képezett.

Gracie megérintette a falat, mintha próbálná érzékelni a szavak mögötti titkot, miközben a többiek figyelték őt. Az átok, amely a szövegben szerepelt, töredékes volt:

"Az, ki megszegi a sír nyugalmát, örökre éhezni fog, és szolgáik áldozatául esnek."

Az üzenet mintha figyelmeztetett volna arra, hogy ha valaki zaklatja a halottak nyugalmát, azoknak a lelkeknek a haragja végzetes következményekkel járhat.

David jobban megnézte a szöveget, és hangosan mormolta:

– Az átok valós, és ha ezt nem kezeljük megfelelően, a következmények súlyosak lehetnek. Ezek az egyiptomiak, úgy tűnik, hogy nem csupán a sírjaikat, hanem a lelkeiket is meg akarták védeni.

Gracie és Louis megértették, hogy bár felfedezték az elveszett edényt, a titkok, amelyek körül ölelik a sírkamrát, még messze nem teljesek. A kis edény és az átokszöveg egy újabb figyelmeztetés volt. Az éhség szellemei nem csupán történetek – ők itt vannak, és közelednek.

8. fejezet

Gracie szinte érezte a lába alatt a talajban lüktető idegen erőt. Szíve gyorsabban vert, ahogy Louis és David oldalán sietett vissza a tábor felé.

– Sietnünk kell – lihegte Louis, miközben a sátor felé rohant.

– Mi van, ha későn érünk oda? – kérdezte David idegesen.

– Akkor talán soha nem derül ki, mit akartak nekünk üzenni – felelte Gracie komoran. 

Ahogy beléptek a sátorba, a lámpa fénye tompán derengett a vászonsátor falain, megvilágítva a famodellt és az edényt. 

– Ott van! – mondta Louis, és megközelítette a modellt. – Gyorsan, tegyük bele a gabonaszemet!

Gracie elővette a zsebéből az apró magot, és óvatosan az edénybe ejtette. Mindannyian feszült figyelemmel várták a következő pillanatot. A lámpa fénye játszott a tárgyakon, és ekkor történt valami különös: a modell alakjainak eddig elmosódott vonásai mintha lassan kirajzolódni kezdtek volna. A halvány árnyak helyén egyre élesebben tűntek fel szempárok, ajkak, arckifejezések – a figurák, amelyek eddig csak sejtették az ókori istenek és szolgáik alakját, most szinte életre keltek. A jelenet elevenné vált, mintha a régmúlt egy darabja bukkant volna elő a sötétségből.

Gracie megérintette a modellt, és figyelte, ahogy az arcok egyre tisztábban formálódnak. A nyomasztó csendet egy suttogás töltötte be, amely úgy tűnt, mintha a falakból szűrődött volna ki.

– Nézzétek! Történik valami... – suttogta David, miközben a modell köré gyűltek.

A fények táncoltak, és a modell figurái szinte életre keltek. Gracie szíve hevesebben vert.

– Látjátok ezt? – kérdezte Louis döbbenten. – A szemeik… mintha minket néznének.

– Lehetetlen… – mormolta David, de egy lépést mégis közelebb ment.

Gracie megérintette a modellt, ujjaival végigsimított a fametszet felszínén.

– Mintha… mintha lélegezne – suttogta.

A nyomasztó csendet ekkor egy halk, alig hallható suttogás töltötte be. Egy pillanatra mindenki megdermedt.

– Halljátok? – kérdezte David rémülten.

– Igen… – bólintott Gracie, miközben a hangokat próbálta kivenni.

A hangfoszlányok mintha egy ősi imát mormoltak volna, majd lassan elhaltak, ahogy a gabonaszemek megnyugodtak az edény alján. A figurák vonásai elcsendesedtek, a szempárok fénye kihunyt, és a sátor levegője hirtelen könnyebbé vált.

Louis halkan kifújta a levegőt.

– Azt hiszem… vége van.

David még néhány pillanatig mozdulatlanul figyelte a modellt.

– Mintha… békében lennének – mondta lassan. – A szellemek.

Gracie bólintott.

– A gabonaszemek… ezt akarták. Egy felajánlást. Most megnyugodtak.

9. fejezet

A nap első fényei alig szűrődtek át a sivatagi homályon, de Gracie már ébren volt. Ahogy kilépett a sátorból, különös, szinte természetellenes csend fogadta. A tegnapi nap nyomasztó feszültsége helyét furcsa nyugalom vette át. A homok, amelyet előző este még titokzatos, apró emberi lábnyomok szabdaltak, most simán terült el, mintha az éjszakai pánik és a baljós árnyak soha nem is léteztek volna.

A táborban a munkások hangtalanul tették a dolgukat. Valami láthatatlan teher szállt le a helyre – vagy épp eltávozott. Gracie lassan körbejárta a sátrakat, beszívva a hajnali levegő frissességét, és próbálta összerendezni a gondolatait. Minden mozdulatának visszhangja volt a csendben.

Louis a központi sátor előtt hajolt a teafőző fölé. A víz halkan bugyborékolt, és a felszálló illat különös biztonságérzetet adott. Gracie odaült mellé, és némán figyelte, ahogy a tea lassan megszínezi a vizet.

– Egy csésze – mondta Louis, és átnyújtott neki egy bögrét. Gracie elmosolyodott, de a mosoly mögött ott bujkált a bizonytalanság. Az előző éjszaka eseményei túlságosan frissek voltak, a sötétségben történtek mintha még mindig ott lapultak volna a sátrak között.

Ahogy kortyolgatták a forró teát, a csendet hirtelen David hangja törte meg.

– Gyertek, ezt látnotok kell – mondta halkan, mintha attól tartana, hogy felébreszt valamit, ami jobb lenne, ha aludna.

Gracie és Louis felnéztek, majd követni kezdték, ahogy David a sírkamra felé sietett. A homok alatt lapuló kövek és a sivatagi reggel dermedt csendje között a lépteik szinte hangosnak tűntek.

A sír bejáratánál David megállt, és egy halvány mozdulattal a fal felé intett.

– Itt – mutatta.

Gracie közelebb hajolt, és ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, észrevette, amit David látott. A kőfalon, amely eddig teljesen sima és érintetlen volt, most egy frissen vésett hieroglifa sötétlett.

"A halottak békében vannak."

A szavak dermesztően tisztán olvashatók voltak. Gracie szívében baljós érzés kúszott fel, miközben a hajnali napfény lassan megvilágította a sírkamra belső terét. A tea melege még ott derengett a gyomrában, de a nyugalom helyét újra kétségek töltötték be. Mintha a rég elfeledett varázslat, amelyet valaki felébresztett, még mindig munkálkodott volna a sivatag homokja alatt.

– Miért most jelent meg? – kérdezte David, aki az imént érkezett. – Talán az éjszakai történések hatására?

Gracie nem válaszolt azonnal. A levegő súlya egyre nehezebbé vált körülötte, miközben elmúlt események kavarogtak a fejében. A csalódás és a félelem árnya áradt szét benne, mégis igyekezett megőrizni a hidegvérét. A felirat által sugallt nyugalom valahogy rá is átragadt, mégsem tudta teljesen kiengedni a szorítást a szívéből.

A halottak békében vannak.

Mintha valami figyelmeztetést kaptak volna, hogy bármi is történt a sírban, most valami más következik.

Este, miközben a csapat pihenni próbált, Gracie különös álmot látott. Meketré alakja megjelent előtte, egy fénnyel körülvett, titokzatos és rendkívül hatalmas férfi, aki most már teljesen másként nézett ki, mint amit a történetek és a régészeti leletek alapján képzelt volna. A férfi nem volt rémült vagy dühös, hanem egy furcsa, megnyugtató békét sugárzott. A homlokán lévő, egyiptomi szimbólumok, és a Karnakban található templomok mintha kimeríthetetlen energiát sugároztak volna.

Meketré keze a famodellek felé nyúlt, és a figurák, akiket Gracie már sokszor megvizsgált, most mintha életre keltek volna. Ahogy a figurák arcaiban különböző érzések tükröződtek – harag, gyászolás, vágyakozás –, érezte, hogy valami hatalmas és megmagyarázhatatlan történik, amit csak az istenek és átok alatt élő emberek érthetnek.

A fények közt, a sötét háttér előtt Meketré hangja felcsendült:

– A halottak örökre békében pihennek, de a szolgák továbbra is szolgálnak. Az élet és a halál határvonalai mindig vékonyak.

Gracie hirtelen felriadt, a szíve hevesen vert. A hideg izzadság a hátán futott végig. Az álom tisztán és erőteljesen lepergett előtte.

10. fejezet

Néhány nap elteltével lassan minden visszatért a megszokott kerékvágásba az ásatáson. A famodellek arcai érintetlenek maradtak, mintha a rejtélyes események soha meg sem történtek volna. A munkások ismét jókedvűen dolgoztak a feltáráson, a rekkenő hőség ellenére is dalolásztak és történeteket meséltek egymásnak a múlt árnyairól. A régészek is visszanyerték a nyugalmukat, és a feszültséggel terhes napok után végre újra a homok alól előkerülő titkokra és leletekre összpontosíthattak.

Gracie és Louis még néhány napig maradtak, hogy segítsenek a feltárás utómunkálataiban. A poros, vékony sátrak alatt együtt dolgoztak a többiekkel egy különleges jeleneten, amely egy ókori temetkezési szertartást ábrázolt. Gracie számára különösen izgalmas volt az a pillanat, amikor egy sérült fából faragott alakot tisztított meg, és a napfényben végre jól kivehette az évszázadok óta homokkal és porral borított finom részleteket.

Az utolsó reggel lassan, szinte álomszerű csendben köszöntött rájuk. A sivatagi szél lágyan játszadozott a sátorponyvák szélével, és a távolban egy sakál hangja hallatszott. Gracie még egyszer végigsétált a feltárási területen, elbúcsúzott a megszokott ösvényektől, a régi kőlapoktól és a még félig feltárt síroktól.

Amikor a táborban mindenki összegyűlt a búcsúzásra, Rania odalépett Gracie-hez. Az egyiptomi nő szeme csillogott a meghatottságtól, arca fáradt, de boldog volt. Gracie szorosan megölelte őt, és a két nő egy hosszú pillanatig szótlanul állt egymás karjában.

– Köszönöm, Gracie – mondta végül Rania halk, őszinte hangon.

Gracie mosolyogva nézett rá.

– Izgalmas kaland volt.

Louis is búcsút intett a többieknek. Gracie lassan bemászott a terepjáróba, Louis a vezetőülés elé ült, majd beindította a motort. A terepjáró porfelhőt hagyva maga után távolodott a feltárás helyszínétől.